Mutáló hangon ordibáló, vörös fejű kamaszoktól a pocakos politikusokig egyre többen követelik, hogy dobjuk ki az ablakon az elmúlt huszonöt évet, pedig akkor olyan jelenetekkel lennénk szegényebbek, amelyek az egész Walt Disney-nemzedéket rabosították a Manhattan együttes felvillanásától az elkúrásig, és amelyek örökre velünk maradnak, akár a menzaszag az orrunkban, Mészáros Lőrinc vagy a tíz éve álló Időkerék. Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem a rendszerváltás utáni Magyarországon.

Csunderlik Péter - Pető Péter

10. Eltűnik Damon Hill

A szélcsatorna turbulenciája miatt a start előtt egy gyors menetnyivel lefújt március 15-iki kétszázfős ellenzéki gigatüntetés után se lehetett annyira izgalmas a Csellengők különkiadása a köztévén, mint az 1997-es Forma–1-es Magyar Nagydíj után, amikor Palik László kereste őrülten Damon Hillt. Történt, hogy a brit pilóta abban az évben az Arrows-Yamahánál versenyzett, mert a verhetetlen Williams, amellyel előző évben világbajnoki címet nyert, nem ígért neki elég zsetont. A sofőr nem alkudott, inkább beült a következő évadra a kamu kocsiba, amelyet az első tíz futam kudarcai alapján egy japán földiteknős és egy Pokémon-figura közreműködése hajtott. A zseniális pilóta aztán megmagyarázhatatlan módon az élre került a Hungaroringen rendezett versenyen. Ez körülbelül olyan teljesítmény volt azzal a géppel, mint a mikróba celofánostól bekúrt melegített füstlivel döntőbe kerülni a szakács-világbajnokságon, egyéb analógia még a Vác FC Samsung 1994-es bajnoki címe. Ráadásul tényleg úgy nézett ki, hogy Hill megnyeri a futamot, ami egészen valószínűtlen bravúr lett volna. Azt nem mondjuk, hogy lehetetlen, mert Némethné Lászlóné már bizonyította a lehetetlen nem létezik tételt, amikor fejlesztési miniszter lett. Amikor viszont az illetékes már tényleg kitekerte a kockás zászlót, hogy leintse a futamot, Hillt akkor hagyta cserben az autója, amelyben hirtelen minden szarrá ment az utolsó körben, hiszen az élet nem úgynevezett habos torta. A kocsi ezzel annyit ért el, hogy Palikot, kinek kokainja az izzó aszfalt és a gázolaj, belökte abba a szűk klubba, amelynek azok a sportriporterek a tagjai, akiknek néhány mondását sohasem felejtjük el. Úgymint „Gyere, Egérke, gyere kicsi lány!”, továbbá „Sose hittem volna, hogy tizenhárom fürdőgatyás férfitól még elsírom magam”, valamint az „Amikor a két kezem összeér, a szavazás lezárul”. Abszolút never forget-pillanat tehát a kiáltás, hogy „Hová tűnt Damon Hill?” Nyomatékosan kérjük olvasóinkat, tartózkodjanak a helyes választ rögzítő levelek beküldésétől.

9. A Manhattan együttes felvillanása

„A legjobbat adni, magyart és európait adni, mindig költészetet adni, úgy vélem, ez nem kis ügy” - írta 1943-ban Radnóti, és mi is így gondoljuk, ezért is kimaradhatatlan top tenünkből a Rossz vagyok, de használható feledhetetlen klipje, a kora kilencvenes évek mindennél expresszívebb sugárzója. A fagylaltzakó, elől praktikus, hátul divatos bundesligafrisur és a Postabank-klipesztétika aranyháromszöge ama nyárból, amelyet már a Schöller vagy Eskimo? kérdése tematizált. A magyar kultúra negyvenöt év államszocializmus és leszakadás után a Manhattannel zárkózott föl rohamléptekben a Nyugathoz; nincs dilemma: ez világszintű produkció volt. A klip a magyar kultúra egyik csúcsteljesítménye Babits Isten színjáték-fordítása és a Macskafogó mellett. A magyar kliptörténet legszürreálisabb pillanata, amikor a művészek beénekelnek a szoláriumba; az UV-fényben perzselődő lány nyilvánvaló pendantja a jégben vacogó Lucifernek, a „Járj és sétálj az ajkamon, ha úgy érzed, forró a szád” sor után pedig már a Venus in Furs is csak egy gyenge próbálkozásnak tűnik. Történelmi rádióműsorunk visszatérő filmes szakértőjét, Laska Palit idézve: az erős blue box-technika rámutat New York és a Hajógyári-sziget megtévesztő hasonlóságára, amely egy ideig az ébredő kapitalizmus virulens táptalaja volt, aztán jött a keserű kiábrándulás és a Horn-kormány. Az eredeti tőkefelhalmozás megmaradt, de Szabi, Sanyi, Gabi és Csoki együttese feltűnt és eltűnt, mint egy napfolt. Mégis komoly égési sérüléseket hagyott az emlékezetünkben.

8. Bimby a Friderikusz Showban

„Egy éven át készítettük elő ezt a műsort, hogy az olyan legyen, mint amilyet a kor szelleme igényel.” Ezt a korszellemet Hegelnél rikító színű zakókban és ingekben találjuk meg, enyhén dauerolva. Friderikusz Sándor a magyar televíziózás nyugat felé elinduló Kolumbusza volt, de csak a RAI UNO-ig jutott a hazai Wayne Gale, aki minden műsorát magáról nevezi el, hiszen ő egy fogalom. Az 1992 és 1997 között futó Friderikusz Show azt a szerepet kívánta betölteni a magyar nyilvánosságban, mint a századelőn a Nyugat. A garantáltan politikamentes talk-show nyitottságával és kivételesen tág horizontjával tüntetett, amelyben megfért egymás mellett a hűvös Alain Delon, a Párducember, a villanykörteevő német és David Hasselhoff Baywatch-promója is, addig soha nem látott sztárok. Ezzel a felhozatallal már meg lehetett volna ölni az idős Babits Mihályt. Friderikusz Sándor vezette át a magyar televíziózást a kilencvenes évekbe, és ne feledjük, hogy műsora nem jöhetett volna létre, ha nincs a Kontrax. De még mondjunk köszönetet az öltöztetőknek is, mert a stílusteremtő Fridi fellépő cuccai leghűbb lenyomatai a kora kilencvenes évek zűrzavarában és ideológiai káoszában ténfergő stylist-szakmának. Az első évad húsvétján már legalább hárommillió magyar férfi ment püspöklila öltönyben locsolni, és ez a szám azután csak növekedett.

A legnézettebb adás hatmillió tévénézővel az volt, amikor Fridi Budapestre hozta Jockey-t, a magyar alkoholizmus fejlett nyugati legitimációját, de nála is jobban beleégett a retinánkba, amikor a Friderikusz Show egy kultúrmissziót vállalt magára és 1993-ban egy sokkterápiával akarta megismertetni az országot az alternatív szexuális magatartásokkal, azt is mondhatnánk, egy karakteres kísérlet volt arra, hogy megkreálják az első magyar médiabuzit. Egyszer a Dunából ízesített cukkal kifogtunk valami halhoz hasonlító galléros állatot, és hárman néztük, hogy mi az isten ez, valami ilyesmit érezhetett egy átlag magyar hálósatlétás tévénéző is, amikor a Szomszédok után nem sokkal Bimby berollerezett a képernyőre. Egy Kalap úrral viaskodó Hieronymus Bosch tudatából hasadhatott le ez a salátával, óvszerekkel, Marlboro-dobozzal és egy Első Emelet-nagylemezzel kidekorált fazon, leginkább válltöméses németalföldi zsoldos-szerelésben, hogy negyedórát kvaterkázzon a showmannel, és aztán Bimbyvel készült a nagyriport a Friderikusz PLUSZ magazin első számába is. „Kérlek benneteket, nézzetek önmagatokba és ne fojtsátok el valós éneteket” – ez volt Bimbynek a szalontranszvesztiták búgó hangján előadott üzenete, de tanácsát csak az addig visszafogott Csurka István fogadta meg, aki még azon a nyáron megírta hírhedtté vált dolgozatát. Bimby több nyilvánossághoz nem jutott, bár egy neve elhallgatását kérő informátorunk szerint Kerényi Imre néven futott be közéleti karriert, a Friderikusz Show nélkül pedig üres az életünk, akár Dorog utcái voltak az 1995-ös kódolatlan HBO-hétvégén.

7. VV Majka és VV Lorenzo párbaja

Mi is éveket töltöttünk tévézéssel nagyapáink szekrény aljáról előtúrt melegítőfölsőiben, a szocializációnknak integráns része volt a kereskedelmi trashkultúra, ezért az erdélyi lelkészekkel ellentétben sose mondanánk, hogy a televízió a Sátán szeme, pedig klinikai tény, hogy napokon át tényleg csak a szar ömlik belőle, de mégis: azon színvonalzuhanás mellett már nem mehetünk el szó nélkül, hogy a VV6 villalakóihoz képest Oki még egy Lukács György volt. Amennyiben a legutolsó valóságshow-széria széjjelszoláriumozott, kacsaszájú primadonnái és faszhelikopterező Auréliója egy szociológiai mintavétel eredményeképp kerültek a villába, akkor Magyarország valóban megérett a rezetre. Bezzeg a 2002 őszén soha nem látott felhajtással indult Big Brother és Való Világ játékosai még egyéniségek voltak, vagy legalábbis mindegyikből kinéztük, hogy meg tudna pucolni egy kiló krumplit. Mindamellett, hogy Renato Pavesi, a talján bika BB Évivel tévétörténeti aktusként szexelt egyet, és erre tán még Korda György is felkiáltott, hogy: „ó idők, ó erkölcsök”.

De nem akarunk idealizálni, hiszen már az első szériával is meg lehetett volna ölni Németh Lászlót, vagy legalábbis ideológiailag alábástyázni az illiberális demokrácia szükségességét. „A Való Világ sokaknak az álma, de időközben felébredtem én” – hangzott Dopeman villalakókkal előadatott villarapje, és mi is úgy ébredtünk föl, akárha arcon rúgtak volna egy felmosóvödörrel. Valószínűleg a népszuverenitással kapcsolatos illúzióink első végét hozta el a 2002. novemberi 27-i kiszavazóshow. Amolyan útelágazás volt ez, a legendás párbaj, amely előtt már napokkal forrtak az indulatok, hiszen az Újpest-drukker ózdi vagány, Majka, a „senkiházi tróger”, a „borsodi suttyó” hívta ki a Devergo-fétisben tobzódó Lorenzót, Balog Béla gyógyító meditációs cédéinek lelkes prédikátorát. Mondhatni tűz és víz, jin és jang, Chuck Norris és David Carradine. Nem csoda, hogy a műsorvezető Stohl András is úgy üvöltözött, mintha előtte beleborult volna egy medencényi mojitós aranyászokba. Majka 620 ezer SMS-szavazattal győzte le Lorenzót, és ez a felfoghatatlan szavazatmennyiség azt jelenti, hogy az ózdi hős egymaga úgy 12 %-kal jutott volna be a parlamentbe. „Villaajtó, nyílj ki!” Ugyan az első és egyetlen igazi Való Világot végül VV Szabi nyerte, de Majka volt az egyetlen, aki meg tudott kapaszkodni a médiában, még ha évről évre egyre üresebb is a tekintete, ám a többi valósághősnek addig se tartott a karrierje, mint Demcsák Zsuzsa kormányszóvivősége.

6. Megjelenik az MSZP buli CD-je

Mintha fejbe vágtak volna egy Schmuck Andorral, földre ejtettük a piros nescafés bögrét, amikor 2005 szeptemberében bemutatták nekünk A buli színe: MSZP cédét, amelyet női magazinokkal együttcsomagolva hoztak forgalomba, mintegy a hazai baloldal megújulásának termékbemutatójaként. Felmérhetetlen a baloldali egyenlősítő gondolat egyetemes művelődéstörténeti hatása Gramsci kultúraelméletétől József Attila Döntsd a tőkét, ne siránkozz! című kötetén át az olyan tábortüzes latino-komcsi-anarcho-cigánypunk gitárballadákig, hogy Törd a kerítést, a falakat át. De nem mondhatni, hogy felnőtt volna ezekhez a törekvésekhez a rendszerváltás utáni magyar baloldal, amely, akkor úgy tűnt, a 90-es években elérte kulturális mélypontját, amikor úgynevezett szakpolitikusok csápoltak színpadon a fiatalokat megmozgatandó Xénia-láz bulin, de a 2000-es években még ennél is tovább szaladt az MSZP. A Jócórapet előadó hajdani Jocó zolg addigra már nyilván egy kerületi polgármesteri hivatalban szorongatta mások nyakát ingatlanbiznisz közben - „jól vigyázz, hogy mit csinálsz, mert jön a Jocó és helyreráz” -, amikor a megújuló MSZP kijött a bulicédével, mutatva, hogy a Magyar Szocialista Párt már végleg amerikai kampánytanácsadókra cserélte Aczél György szellemét. Miközben a háttérben már készítették elő a „Hiller haver”-kampányt.

Nem kérdés, választást legkönnyebben zenével lehet nyerni, ha jó a playlist, akkor még a jó helyre behúzott ikszért járó jutalomgulyást és ízes palacsinta desszertet sem kell szétosztani. Lukács György írt már erről a Taktika és etikában, de A buli színe: MSZP cédének már az elméleti felvetését is soknak találta. Pedig micsoda matéria került a „bátorság, az igazságosság és a buli” színét viselő korongra: az INXS Beutiful Girl-jét és a Soft Cell Tainted Love-ját éjjel kettőkor újrahallgatva feltűnik horizontunkon a balos technóra szeletelő Baja Ferenc a havannai világifjúsági találkozón és gondolatban már locsoljuk a Cube Librét a lemenő Nap vereslő fényében. Az MSZP megnyerte a 2006-os választást, de csak az apokaliptikus cédéről lemaradó klasszikussal mondhatjuk, hogy ez az út biztos a pokolba megy. Hogy mi lett azóta az MSZP-vel? A buli véget ért, a villanyt felkapcsolták: „Egyedül vagyunk, Tibor.”

5. A Fenyő-gyilkosság

Már Csák Máté azt üvöltözte csontrészegen, bekamerázott trencséni várában, hogy „Szarok az FBI-ra!”, és egyes vélekedések szerint Fenyő János hatalma még az övén is túltett azokban a szép olajszőkítős kilencvenes években. Fénykorában tizenhárom lapot birtokolt a B- és C-kategóriás akciófilmek – Kokainraktár, A nindzsa bosszúja, Saigon-kommandó stb. – sárga kazettás jogdíjfizetés-nélküli forgalmazásán meggazdagodó VICO-vezér a Buci Macitól a Népszaváig, ami egy internet előtti világban azt jelentette, hogy legkevesebb kétszázezer szavazót tudott szállítani egyik vagy másik pártnak. Noha a Népszava jobbos hajtűkanyara nyilván még a Knight Rider golyóálló csodaautójának is feladta volna a leckét, arról nem beszélve, mennyire kemény lett volna, ha a Buci Maciban a Tocsik-ügyről kezdenek el témázni, és moralizáló vezércikkek születnek a kifestő előtti oldalra, de hát az egykori Fabulon-reklámfotósból amerikai kitérővel médiacézárrá rakétázó Fenyőnek sosem voltak aggályai.

A posztkádári médiastruktúrában Fenyő János minden megmozdulása egy mozgássérült-helyre parkolás volt terepjáróval, és most tisztelettel megkérjük Hajdú Pétert, hogy ne tapsikoljon önfeledten. A Gazdálkodj okosan! után Fenyő hozta be a Monopoly világát, hírhedt volt mindenkinél agresszívebb stílusáról, hogy a VICO-székházban winchesterrel mászkált, és úgy beszélt az újságírókkal, mint egy déli ültetvényes a rabszolgáival, de ha tetszett neki egy cikk, dagadó bukszájából legombolt ezresekkel jutalmazta a szerzőket. Ez volt a vad kelet. Magánrepülőgéppel ruccant ki Velencébe vacsorázni és természetvédelmi körzetben húzatta föl a villáját, politikusokkal barátkozott, zsebében volt a fél magyar elit és akármikor a seggéből rántott volna elő egy Schmuck Andort. Nincs kétségünk afelől, hogy kedvenc száma a Push it to the Limit volt. Egészen addig, amíg a maffiaháború csúcspontjaként 1998. február 11-én, 17:44-kor a Margit utca és a Margit körút sarkán szitává nem lőtték fekete Mercedesében a milliárdos vállalkozót, aki úgy hozta be a nindzsás filmeket hazánkba, mint Janus Pannonius az időmértékes verselést. Több mint tizenöt éve tart a nyomozás, amely mostanra egyidős a Barátok közttel: DNS-minta, szlovák bérgyilkosok, satöbbi. Nagyjából minden magyarnak van tippje arra, hogy ki ölette meg Fenyő Jánost, de mi is csak annyi bizonyosat mondhatunk, ha egyszer eladjuk egymilliárd forintért a Page Not Found Top 10-brandet, beköltözünk a Fenyő-villába, és aztán sosem állunk meg a pirosnál fodrászhoz menet.

4. Főbe lövi magát Zámbó Jimmy

Meghalt a Király. Amikor a hír körbefutott az országban, nem akadt senki, akinek a Közgép-alapító Csák Mátéval is leszámoló, Új Egyensúly-programot meghirdető Károly Róbert, esetleg a kampóorrával minimum zsidógyanús Mátyás vagy a Burger Kingből hamburgeres koronával kieső talajrészeg HÖK-elnök jutott az eszébe. Merthogy 2001 januárjában idehaza Zámbó Jimmy volt a király, hiába ostromolt a numetál hadak élén a Linkin Park, vagy a szegényember Linkin Parkja, a Papa Roach. Zámbó Jimmy, a motorokért és bőrmellényekért vonzódó énekes, akin mind nevetett, aki valaha leírta már a #yolo taget, és a dalszerző, akit komplett társadalmi osztályok csodáltak, hogy egyúttal Marxnak is állítsunk ide egy szobrot, amiért hamarosan eljöhet Rétvári Bence. Megfejthetetlen jelenség, hogy Jimmy, az ember, akiről az Operaház sztárjai tán azt hitték, hogy mosópormárka, őrült tömegek hőse volt, lövöldözhetett akár Berettával is. A VII. kerületben született, de a proli Csepel hőse lett: az ember, akinek sikerült a nagyság, és akinek több tízezren zarándokoltak el a temetésére.

Énekes volt, de ezzel nem mondunk sokat, hiszen Vastag Csaba is ezen a fedőnéven turnézik az országban, s ezzel oly mértékben  dekonstruálta a fogalmat, hogy azóta a galacsinba tekert szerelmes levél a 3. b osztálytermében is futhat Skype néven. Mindenesetre a Király nem tudott volna másfél óra alatt hat művelődési házban, egy privát szülinapi vacsin és a Gazdakörök Országos Szövetségének jubileumi májashurka-töltésén is fellépni, mint a haknihősök, mert konkrétan az első helyre beragadt volna. Őt nem menedzserek kreálták és nem fizetett cikkek tették naggyá. Értelmezhetetlen az imádat, amellyel rajongói követték, a házát befedhette volna platinalemezekkel cserepek helyett. Mi meg csak néztük tágra nyitott szemmel, mert Jimmy amúgy a nyilvánosság, a külsőségek tekintetében fuldoklott a giccsben, de annyira, hogy Paulo Coelho azóta is a Piedra folyó partján ül és sír, miután megtudta, hogy Jimmy lemosta. Ez azért eshetett meg, mert a Király valamit tudott, amit azóta sem sikerült megértenünk. A szövegei pedig itt maradtak, úgyis mint „szeress úgyis, ha rossz vagyok”, „vannak őrült pillanatok”, egy  asszony mindent megbocsát, „gyere sírj a vállamon”, hogy aztán „még nem veszíthetek, még nem”. Még élni akarok. De bárhogy szerette volna, ő sem élhette túl az életet: véletlenül lőtte fejbe magát szilveszterkor. Így halt megy a Király.

3. Leég a Budapest Sportcsarnok

Későn jelzett a tűzjelző-rendszer, mert a hő és füstelvezető nyílást szellőzési céllal kinyitották. Ez az egyik konklúziója a Budapest Sportcsarnok szarrá égése után lenyomott elemzéseknek, és akkor még nem is szóltunk a gömbdíszek, a mézeskalács-üdítők és a kéz- és lábműves pokolból az angyalok szerepéről, pedig karácsonyi vásáron gyújt lángra a létesítmény 1999. december 15-én. Lényegében nem volt esély megmenteni a házikót, bár sokáig nyomták a dumát, hogy ha hamarabb jön a hívás... No lám. Nincs még egy ország, amelyet annyi ha sújtott volna históriája során, mint otthonunkat, ezért ma már több mint bűnnek, hibának tartjuk, hogy a hát nem válogattuk be a Top 10 bűnbakot rangsoroló Nemzeti Kisfröccs-díjas tanulmányunkba. Ami viszont a lényeg, hogy a lángolás után úgy látszott, nem lesz itt többé csarnok, ahol nyolcezren csápolhatnak Demjén Feri koncertjén a Tűzvarázslóra, és üvölthetnek, ha Ladányi bebassza a rövid fölsőbe az ukránok elleni hokimeccsen. Ám az újjáépítési projekt példás gyorsasággal futott le, ami újra csak azt igazolja: nincs az a csak ballasztnak alkalmas miniszterek tömegével terhelt Orbán-kormány, amelyik nem húz fel gyorsabban sportlétesítményt, mint akármelyik friderikuszi értelemben vett rendespasasokkal és gréczyzsolti csúcsgyurcsányokkal felálló szoci teamek. Ennek a rapid és hibátlan melónak köszönhetően szorult le a dobogóról az égés, hiszen ha ma is pesti ficsúrok és nyugati romkocsmaturisták számára interaktív disznóvágás-múzeumként lenne működtetve a megpörzsölt lyuk a stadion mellett, megkérdőjelezhetetlen lenne valamelyik érem, amelyet elektromos vezetékek helyett harapdálhatna a Tűzmanó. Ám így, hogy pillanatok alatt felhúzták az új arénát, már csak emlék, hogy lángol az épület, miközben a Dr. Love-val felálló UFO zenekar éppen a Tarzan című albumát promotálja. Hogy a nosztalgiázás közben azért minden idők, Petrire és Adyra egyaránt árnyékot vető magyar nyelven előállított, papírt kiégető metaforáját se feledjük: a szerelem is napolaj. Gyúlékony.

2. Az őszödi beszéd

Nincsen sok választás, azért nincs, mert az őszödi beszédnek itt a helye. Úgy világít a kulturális emlékezetben, mint Baló György autója a pesti éjszakában. Elkúrtuk, nem kicsit, nagyon. Hazudtunk reggel, éjjel meg este. Az van, hogy az őszödi beszédből lényegében mindenki tud idézni egy-két sort, Sas József szerint ez a legjobb beszéd, amit valaha hallott, pedig tán hasznosabb lenne, ha József Attila Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatából mondanánk be annyit, hogy: „Sok urunk nem volt rest, se kába, / birtokát óvni ellenünk / s kitántorgott Amerikába / másfél millió emberünk.” Ez persze csak terelés, mondhatni lárifári, mert a lényeg most a Balaton-partján rögzített retorikai kaland, amely meghatározza ennek az országnak az utóbbi majd egy évtizedét. Nyugaton a monomániás Oliver Stone forgatott volna belőle filmet, nálunk csak az Elment az öszöd című kulturális környezetszennyezést sikerült kihozni belőle.

Felsorolni nehéz, mi következett abból, hogy megtudtuk, Petrétei Jóska és a fiúk dolgozgattak, hogy majd megdöglöttünk, hogy úgy csináljunk, mintha kormányoznánk, és aztán így tovább. Nem soroljuk föl, mert úgysem tudjuk mind körbeülni az asztalt. Azt viszont nem vitatjuk, hogy az államháztartási hiány eltitkolása volt az elmúlt húsz év kevés profin kivitelezett kormányzati akciója, azt meg Orbán Viktor a minap bemondta, hogy nem kell itt moralizálgatni, csak számolgatni.  Volt Kossuth téri tüntetéssorozat, amelyen olyan figurák hősködtek, hogy ha véletlenül porondra lép Tapsi Hapsi, hirtelen komolynak tűnt volna a rendezvény. Volt az október 23-i rendőrattak, ötven év után tank jött és ment Budapesten, és mindezért végül kitüntették a vasprefektus Gergényi Pétert, hogy aztán a feltűnő és eltűnő „szlovák terroristákkal” szemben már ő is tehetetlen legyen. De a sztori Gyurcsány Ferencről szól. Ő azóta egy úgynevezett „gombóc” lett, politikai elemzők sokasága mondta már el, hogy ki kell köpni vagy le kell nyelni. (Török Gábor még gondolkodik, de valószínűleg mindkét verzió mellett dönt majd.) Az egész amúgy azzal kezdődött, hogy körberajongva rongyolt be a közéletbe, mert máshogy beszélt, mint Fáskerti elvtárs a II. kerületből, és nem csak annyit mondott, hogy a szakértelemnek kell kormányoznia, továbbá akkor még nem képzelte magát Durex-reklámnak, hogy azt hirdesse: első a biztonság. Aztán kezdődött a tánc. Jött Őszöd és addigra már mindennek vége lett. Most persze lehet még sokáig ismételni, hogy Orbánnak mennie kell, Demokrata Pártot mindenkinek, fogjuk meg egymás kezét, sárga rózsa és összefogás, aztán majd megnézzük, a szociális helyzeten túl, milyen mélyebb, föltárható oka van annak, hogy ez így alakult. És minden jel arra mutat, csak rosszabb lesz. Igaz, mindenkinek lesz olyan magyar politikával kapcsolatos élménye a 2000-es évekből, amelyet nem felejt. Ennek köszönhetően legalább elkúrtanból mind jók vagyunk. Kell még valamit mondanunk, Ildikó?

1. Félbeszakad a Walt Disney

Kortársunk az, akinek nem kell elmagyarázni, miről van szó. 1993. december 12-én egy komplett generáció ült a tévé előtt, Dagobert bácsi éppen Palik-módra üvöltözött, hogy „Egy tengeri szörny felfalta a vagyonomat!”, mikor jött a nemzedéki sokk, félbeszakadt a mese, s kitették a képernyőre Antall József fényképét. Mi történt? Mi ez? Megtámadtak a földönkívüliek? A miniszterelnök halálának bejelentése volt az a pillanat, amikor a Walt Disney-nemzedék tagjai először találkoztak a politikával, olyan kacsás pulcsis kisfiúk és leragasztott szemüveges kislányok, akiket addig hidegen hagyott a médiaháború, Csurka kizárása, a Demokratikus Charta és az első demokratikus kurzusfilm, a méltán elfeledett Julianus barát. Antall József halálhírekor először törölt képen minket a magyar valóság. Jött a randevú, ami örök nyomot hagyott bennünk, onnan kezdve már mi is értettük az Uborkát. Ráadásul ilyen közösségi emléke többé már egy generációnak se lesz, mert internet, kereskedelmi csatornák és a többi. Elképzelhetetlen ma már, hogy egy generáció egésze ugyanazt a műsort nézze vasárnap délután.  Ennek nyomán szeretnénk mi elvégezni az esemény romantizálását, történelmi kontextusba helyezését, kommunikálását, illetve a hozzá kapcsolódó konferenciaszervezési feladatokat. Ehhez segítségül hívjuk majd Oravecz Nórát, valamint pályázunk az Emberi Erőforrások Minisztériumához negyvenegy millió forintra, hátha összekevernek minket L. Simon valamelyik haverjával, s automatikusan megdobnak minket pár petákkal. Amíg ez nem történik meg, addig marad a mind közhelyesebbé váló, pedig részleteiben minden posztmodern igényt kielégítő emlék. Ha egyszer pártot alapítunk, akkor nem feledkezünk meg a történetről. Hiszen aligha lehet választást veszíteni azzal a mondással: Mind Dagobert bácsik vagyunk. És Niki és Tiki és Viki. De leginkább egy félbeszakadt nemzedék.

Az összeállítás válogatás a Page Not Found történelmi stúdióblogunkon publikált a 90-es évek emblematikus pillanatai és a 2000-es évek emblematikus pillanatai top tenekből.