Ahhoz elég Pedro Coelhót olvasni, ha valaki szemet gyönyörködtető, bámulatos, könnyfakasztó, nyálban hosszan áztatott jelzőkkel ellátott gólokról, cselekről, hovatovább fairplay-díjat érdemlő vébéepizódokról szeretne értesülni. Ha viszont az olvasó nem csupán „a futballért rajongani annyi, mint kígyótakonyban érlelt marinált szilvalekvárt nyalogatni egy fedetlen csöcsről” típusú kommentárokkal szeretne vakrandizni, a Page Not Foundra van szüksége. Most hogy a Tomi mosóportól igazolt reklámszövegírónk bemutatkozó munkáján túl vagyunk, jelezzük: ezúttal gyilkosság, orrtörés, fájdalom, korrupció, gyávaság van a fókuszban, minden, amit történelmi stúdióblogunk elbír. Lajstromunk a vébétörténelem legkegyetlenebb fejezeteiről. Ha nem tetszik, mellkason lehet fejelni.
Dél-Korea menetelése a 2002-es világbajnokságon
Tényleg már csak egy kiegészítő szabály kellett volna, hogy a társházigazda góljainak számához akkor is hozzászámolnak egyet, ha az ellenfél küldi a labdát a kapuba. Ezen kívül volt minden, amitől lehet undorodni, s lehetetlenné teszi a jobb győzelmét. A dél-koreai válogatott története legfényesebb futballdiadalát aratta, amikor bejutott a torna elődöntőjébe. Már ha sikernek lehet nevezni az iskolai agyaggalamblövő-versenyen elért első helyet, ha mi puskával, riválisaink pedig mustáros hot-doggal célozhatnak. Kevés annál gusztustalanabb munkát láttunk, mint ahogyan az ázsiai együttest a bírók átsegítették az olaszok és a spanyolok jelentette akadályon, miután a portugálok elleni csoportmeccsen előre vetítették, mire lehet majd számítani. Megannyi világklasszis - Figótól Maldiniig, Hierrótól Buffonig - az őrület határán vízum nélkül lépett át, miután a játékvezetők elképesztő ítéletek sorozatával támogatták a dél-koreaiakat. Meg nem adott gólok, elmaradt kiállítások, nyilvánvaló tizenegyesek elmaradása. Az embernek olyan érzése volt, hogy kár kimenni a játéktérre, mert nincs olyan elasztikus gránitból készült narancssárga alaptörvény, amely gyorsabban alakulna át, mint a szabálykönyv, ha Dél-Korea van a pályán. A Titanic első győri vetítésén nem sírt annyi hetedik bés lány a moziban, ahány milliárdos labdarúgó a pályán, ha Dél-Koreával találkozott. Igaz, ezzel legalább azt sikerült elérni, hogy az elődöntőben a komplett világ drukkolt Németországnak, ezzel rehabilitálva végleg a korábban két világháború kirobbantása miatt kollektív bűnösként kezelt nemzetet. Azon a meccsen már nem is merték meghúzni a „Korea jut tovább” direktíva alkalmazását. Ettől függetlenül a FIFA keleti nyitása sikeres volt. Életünkben egyszer azt éreztük, mégis Észak-Koreának van igaza a tesóval folytatott vitában.
Toni Schumacher kiüti Patrick Battistont
Nem maradhat ki a sorból az a különleges esemény, melynek alkalmával az 1982-es vébé NSZK-Franciaország elődöntőjében a pornósztár kinézetű, botrányhős német kapus, Harald „Toni” Schumacher egy letarolással úgy kiütötte a kapura törő Patrick Battistont, mint Bruce Willis Az utolsó cserkészben a korrupt szenátort. A totálkárossá lett francia ott hagyta két fogát, s menten kórházba kellett szállítani. Csoda, hogy nem szenvedett agykárosodást, mert ez esetben kénytelen lett volna idehaza szakkommentátorként elhelyezkedni.
Schumacher tipikusan az a tahó, aki karrierje végén kiad egy Én, Toni-típusú önéletrajzi könyvet, amelyben elbüszkélkedik minden szemétséggel. Magyarul ez az opusz Fütyülök rátok címmel jelent meg, úgyhogy a legkevésbé sem meglepő, hogy Schumacher állapottudakolás vagy bocsánatkérés helyett akkor is flegmán rágózott és a kirúgáshoz készülődött, míg az ájultan heverő, repedt csigolyájú Battistonon dolgozott a komplett Vészhelyzet. A kapus utólag sem kért bocsánatot, csak annyit vetett oda, hogy ha Battiston ragaszkodik hozzá, kifizeti a fogorvosi költségeket. Mindennek tetejébe Toni Schumacher a pályán maradhatott, hogy aztán győztes büntetőpárbaj után ünnepelhessen. Az ég kék, a fű zöld, a víz nedves és a végén mindig a németek nyernek. Több olyan rajongói csoport alakult annak idején a Le Facebookon, amely abbeli reményét fejezte ki: Schumacher a vébé idején legalább egy gyors lefolyású trippert összeszedett.
Latisev játékvezető nem adja meg...
Ahogyan azt a magyarok bűnbakjairól szóló írásunkban már leszögeztük: miatta fejelt öngólt Devecseri Amszterdamban. Latisev tett rá minket a lejtőre. Ha megadja, nincs a bunda, nincs 0-6, nincs 1-7, nincs 1-8, nincs Indul a vonat, Auschwitzba indul a vonat! - rigmus, de talán még Orbán Viktor középpályás karrierje sem törik meg. A Szovjetunióból, de Kovács Béla szuperkém segítsége és időkapszulája nélkül érkező bíró volt az, aki az 1962-es chilei világbajnokságon nem adta meg Tichy Lajos gólját a csehszlovákok elleni negyeddöntőben. Pedig a zsuga majdnem hálót ért. A ruszki megszopatott, vagy csak üzent, hogy addig nincs gól, amíg nincs Paks II.
Most már van biznisz, csakhogy manapság olyan gyakran veszünk részt vébén, mint Semjén Zsolt az NFL játékosbörzéjén. Akkor viszont még olyan garnitúrával voltunk ott, amelyik felvonultatta Sipost, Mátrait, Mészölyt, Sándort, Albertet, Tichyt. Ez az együttes nyerhetett volna világbajnokságot. És ha még lett volna egy Gattusójuk, aki egy ilyen ítéletét után pizzafeltétet csinál Latisevből. Vagy legalább egy csípő, rúgó, harapó Torghelle!
De nem volt. Kiestünk. Ha nem így alakul, akkor nem csak az imént sorolt zakók nincsenek, de a magyar futball nem lesz belterjes, petákok lehúzására kondicionált közeg, hanem ma szakmailag messze a glóbusz legjobbjai előtt jár, megy a paksi tiki-taka, az edzőinkre meg a siker biztos tudatában horgászik a nemzetközi elit, ahogyan az eladó a tükörpontyra a TESCO-diszkó túlzsúfolt nagy akváriumában. Szóval ha Pintér Attilának, a magyar labdarúgás megújulását garantáló szakvezetőnek nem sikerül a kommunikációs tanfolyam, akkor sem lesz ok az önvizsgálatra, elég ha elordítjuk magunkat: Latisev.
Minden másra ott a KGB.
Olvassa el: Top 10 magyar bűnbak Szent Istvántól a Vak Komondorig
Maradona „Isten keze”-gólja
Maradona Isten ajándéka volt az argentin népnek, ez nem kérdés. Argentínában egyháza van, latino-komcsi-anarcho-cigány-punk balladák hőse, a nép bajnoka, aki csinálhat bármit, miután szinte egymaga hozta az 1986-os világbajnoki címet Argentínának, hazájában úgy forgatják majd élete végéig Lucullus gyorspácba, mint az inkák aranyporba az istenembert. Az angol és műangol drukkerek épp ellenkezőleg vannak az évszázad játékosával: felőlük Maradona dekázhat a Három kívánságban, megoldhatja egyetlen jótékonysági mérkőzésen a harmadik világ problémáját vagy gyógyíthat bal kezének rátételével nyitott hátgerincet, akkor is csak legyintenek, hogy az isteni Diego egy szemét. És mindez az 1986. június 22-i Argentína-Anglia mérkőzés miatt, amelyet a Falkland-szigeteki háború visszavágójaként rendeztek meg a mexikói vébé negyeddöntőjében, azon a világbajnokságon, amelyen a játékosoknak nem volt árnyékuk a déli napsütésben játszott negyvenöt fokos meccseken, és amelyre Dundiego olyan elszántan érkezett, mintha csak kihegyezett makk lett volna saját susogós melegítője mellé húzott lakkcipőjén.
Az akkor már a világ legjobbjaként tündöklő Maradona egymaga küldte haza a gyárakat bezáró Thatcher Angliáját, köszönhetően annak is, hogy a játékvezető elnézte a vébétörténelem legszemetebb gólját. Az 51. percben ugyanis az isteni Diego hajkoronája takarásában a kimozduló Shiltont megelőzve kézzel ütötte hálóba a labdát.
Maga a gól igencsak fineszes volt, cáfolatául annak, hogy Maradonának már karrierje csúcsán is lyukacsos lett volna az agya a sok kokaintól, négy perccel később, a legendás 55. percben pedig hat védőt kicselezve és a kapust elfektetve belőtte az „évszázad gólját”, menten feledtetve a kezezést. De attól még ez irtó nagy szemétség volt, noha a mozdulatsort a Maradona-egyház istentiszteletein azóta is büszkén idézik meg úrfelmutatásként.
Az argentin szövetségi kapitány, Passarella nem válogat be hosszúhajú játékosokat
Szeretjük, ha egy edzőnek van eszmerendszere és filozófiája, nem csak annyi, hogy tegyétek ki a szíveteket, meg hogy rúgd le a köcsögöt, de mióta a futballt nézzük, az argentin szövetségi kapitányok rendre annyira rápörögnek a rögeszméjükre, hogy beleőrülnek és úgy rántanak mindent magukkal a szakadékba, mint a csillagháború és a peresztrojka a történelem süllyesztőjébe a Szovjetuniót, vagy a rendezetlen adóügyek a Stadler FC-t. Pedig Argentínának az utóbbi húsz évben pár vébét meg kellett volna nyernie. Minden argentin szövetségi kapitányok alighanem legkonokabb barma az 1994 és 1998 között regnáló diktátor, Daniel Passarella volt, aki már csak azért sem vitt ki magával hosszúhajú játékost, mert köztudott, hogy Argentínában a hajviselet az identitás elsődleges terepe és hát csak, mert ő parancsol. A hivatalos indok amúgy az volt, hogy a hosszúhajúak futball helyett a fürtjeiket bazirgálják; ez nagyjából Hoffer Józsi-szintű érvelésnek felel meg. Passarellához képest még Kádár János is egy korát megelőző Lakatos Márk volt azzal a felismeréssel, hogy hagyják békén a trapéznadrággal meg a lompos, loncsos és bozontos külsőben tetéző ifjúsági problémával, mert a párt nem divattervező cég és nem is fodrászipari szövetkezet. Passarella azonban dacolt a Revalid-, hajráf- és hajpánt-lobbival, minek hatására a Passarella-éra alatt világklasszisok vonultak inkább önkéntes száműzetésbe, mintsem hogy elhagyják argentin típusú hajpántjukat. A kilencvenes évek egyik legjobb csatára, Gabriel Batistuta vállalta a visszafogott nyiratkozást, pedig mindenki tudja, mekkora hiba volt ez, aki az elsős hittanon eljutott a Sámson-sztoriig.
A leghíresebb haját simogató meg nem alkuvó a Real Madrid középpályájának hercege, az élete formájában játszó Redondo volt, aki nem sokkal később az évtized cselét bemutatva úgy verte át Berget, hogy a norvég azóta is úgy keresi a labdát, mint hajnal négykor Caniggia az asztalról lesodort kokainos cigijét. Redondo nélkül 1998-ban fájdalmasan korán búcsúzott az argentin csapat, Passarella távozott, de jött helyette a paranoiás és nem különben monomániás Bielsa, akinél a téboly uralkodó létforma, mert már a szemgödréből viperaként harapott az őrület. Megállás nélkül tikkelt, és annyira szent meggyőződése volt, hogy meg akarják ölni, minthogy legfőbb elvként nem játszatta együtt Batistutát és Crespót, és ebbe bele is bukott Argentína. De hát azért csak Passarella volt a nagyobb fasz.
Még további öt nagy vébészemétségről olvashat a santiagói csatától Andrés Escobar meggyilkolásáig ebben az összeállításunkban.
Ajánljuk még néhány korábbi top tenünk:
Top 10: emblematikus lovak a világtörténelemben
Top 10: bűnbakok a magyar történelemben
Top 10: 2013 közéleti csúcsteljesítményei
Top 10: a 20. század legszebb pillanatai
Top 10: a sporttörténelem legnagyobb szemétségei
Top 10: történelmi ikertornyok