Szombat este a Kuplungban valahogy szóba került Mundruczó Kornél szépen fényképezett fesztiválfilmje, a Delta, amit persze még mindig nem láttam, de attól még ugyanúgy elküldtem a búsba, ahova való. Most komolyan, a hajamat kezdem tépni, ha azzal jön valaki, hogy igaz, ebben/abban a filmben nem történik semmi, de hisz olyan szépen van fényképezve. Az eszem megáll. Mundruczó Kornélt felragasztott szemhéjakkal kötözném ki a Kommandó (1985) elé, hadd lássa, hogyan kell nézhető/cselekményes filmet csinálni, a nyolcvanas évek egyik legjobb intrójával. Ahogy a szikrázó napfényben villogni kezd John Matrix/Arnold Schwarzenegger és közben csak sírnak a szintetizátorok ("Fémkeblű dinamókat szopnak a sivalkodó transzformátorok." - JA), az nagyon oda van téve. Persze, le lehet ezért buzizni, akár a Top Gunt.
Ezt a Kommandós kitérőt akár el is hagyhattam volna, de mivel már olyan régen le akartam írni, ezért most megtettem, csakhogy kijöjjön egy flekk, mert egyébként az érdemi közlendőm pár mondatban is le lehetne rendezni. Szóval, miután szombat este közösen elküldtük a picsába a Deltát, megjegyeztem, hogy már régen gondolkozom azon, hogyha majd egyszer lesz időm, akkor írok egy művésznovellát, Mundruczó-módra. Ez is lenne a címe, hogy Művésznovella. Nem történne benne semmi, de legalább huszonkétezer leütésben részletezném (vizualizálnám!) a nyári alkonyatot, a mezőt, valahova elpöccintve benne egy hatezer leütéses tücsökciripelést, továbbá, de ez nem biztos, egy kósza hallalit.
Persze, épeszű ember nem olvasná végig, de arra jó lenne, hogy viccet csináljak vele egy művészkedő felolvasóestből, noha amíg van egy kis tartásom, úgyse férgelődnék be ilyen helyekre. Meg már ezt a művészparódiás dolgot is biztos hatezren ellőtték előttem, ha mást nem, a Monty Pythonnak van egy kisfilmje, aminek a végén lassítva felrobban egy fej saláta, Michelangelo Antonioni Zabriskie Point-katarzisának kifigurázásaként, ha jól tudom. Az Antonioni-film befejezésénél egyébként a Pink Floyd muzsikál, a Careful with that Axe, Eugene feldolgozását tolják benne, ami talán a kedvenc PF számom. Jó sok embert ki lehet akasztani vele. Ahogy Roger Waters belesikít az arcunkba az aranytöméses, szuvas őrlőivel. Az nem Mozart.
Végül úgyis a Pink Floydra akartam kilyukadni/-szuvasodni. Mert a szombati művésznovellás felvetésemet Dani cimborám rögtön továbbgondolta, hogy rendben, de akár a klasszikus módszerrel is csinálhatnánk, hogy szótárból választjuk ki a szavakat egy meghatározott algoritmussal. Az lenne ám az igazi avantgárd. Aztán elemezze, aki akarja, egy zacskó szotyiért, ha nincs jobb dolga. Mondjuk a Magyar Író Akadémia.
De addig itt van ez az aljasul hosszú című Pink Floyd szám, a Several Species of Small Furry Animals Gathered Together in a Cave and Groowing with a Pict. Amíg meg nem írom a saját ilyen-olyan (tücsökciripelős?/avantgárd?) művésznovellám, szigorúan vállig érő hajjal, V-nyakú feszülős pólóban, pecsétgyűrűs ujjaimmal tekergetve az effektpad bizgentyűit, szóval, addig fogadjátok szeretettel ezt a Pink Floyd műalkotást, az 1969-es Ummagumma "kísérleti" albumukról, amellyel lezárták "első korszakukat". Bármit is jelentsen a kísérleti, meg az első korszak, dehát kényszeresen korszakolunk.
A sokszor öncélú művészkedéssel vádolt együttes remekül parodizálta magát ebben a Roger Waters agymenésben. Ami a lényeg, és megmagyarázza az egészet, beleértve ezt a hónapzáró szösszenetemet, hogy a szakirodalom szerint 4:34-nél van benne egy rövid rész, amit ha lassítva játszunk le, akkor állítólag érteni lehet(ne), ahogy Waters vagy David Gilmour azt mondja: "That was pretty avant-garde, wasn't?" (Elég avantgárd lett, nem igaz?) És ez nagyon tetszik.
Ezeket a kikacsintásokat, az önmagunkon röhögést, ezeket mindig ezerszer többre értékeltem, mint a Mundruczó-féle fesztiválfilmezést, vagy amikor leülnek öten a félhomályban, gyertyafénynél nagyon komoly arccal, remegő hangon elsuttogják egymásnak legújabb verseiket papírfecnikről, és meg vannak sértődve, ha ezért valaki kicsit is kineveti őket, merthogy vegyék már észre magukat.
Roger Waters is akkor őrült meg, amikor már nem tudott röhögni saját magán, mert végzetesen rátekeredett az apja halálába oltott társadalomkritikára. Itt még volt humorérzéke. Jó szórakozást.
Akarom mondani, cigarettázós művészkedést. Csak meg ne rázzon a magasfeszültség.
Elég avantgárd lett, nem igaz?
PS: Ha már az elmúlt hónapban a Playboy-sztori volt a legnagyobb durranás, akkor itt mellékesen közlöm egy tavaly októberi felfedezésem. A Pink Floyd Let There Be More Light címó nyitószámát (A Saucerful of Secrets - 1968) hallgattam, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy honnan olyan ismerős az eleje. Aztán napokkal később rájöttem, hogy a lüktető alaptémát a Placebo nyúlta le harminc évvel később a Taste in Men-hez. Persze, úgyis lehet mondani, hogy a Placebo csak tisztelgett a Pink Floyd előtt. Erre mondta Newton, hogy ő törpe, csak azért lát messzebb, mert a régi óriások vállain áll.