A hétvégén elolvastam Schein Gábor rövid Weöres Sándor-életrajzát, ami bebizonyította, amit eddig csak sejtettem, hogy a magyar irodalom tán legnagyobb virtuóza mekkora tintás volt. Weöres Sándort méltatlanul mellőzik, alig beszélnek róla, pedig a hetvenes években nagyon közel állt az irodalmi Nobel-díjhoz, mikor sikk volt, hogy keleti embereket tüntessenek ki nyugati díjakkal, mert ez is része volt a fellazításnak (vö. lengyel pápa 1978-ban). Bár jó magyar szokás szerint az irodalmi Nobel-díjnak már nem sok jelentőséget tulajdonítunk, mióta Kertész Imre is megkapta. Elvesztette a varázsát. Nem úgy, mint Weöres Sándor. Aki minden spirituális hülyesége és mandulás balfaszsága ellenére briliáns ürge volt. Szívesen méltatnám most négyezer leütésben, de nincs erőm, mert tegnap eláztam Vad Fruttik-koncerten. Úgyis csak oda akarok kilyukadni, hogy Weöres alkoholizmusa sok mindent megmagyaráz, és ezen az opálos szemüvegen át már egész másképp látom a Bóbitát. Egyébként is kedves rögeszmém, hogy minden nagy alkotást a tintázásra vezessek vissza, bár a vak is látja, hogy Az öreg halász és a tenger az alkoholizmussal birkózás allegóriája, miképp az Isteni Színjáték is csak a piáról leszokás passiója / üdvtörténete. Szóval, olvassátok újra a Bóbitát egy boros üvegen át, és a mellőzött gyerekversek teljesen más színben tűnnek föl. Über-művészet, szeszkazánnal hajtva. Bár a "szétmálló hangerdő" (csing-ling-ling száncsengő) már annyira pszichedelikus, hogy a mester biztos elnyalt egy bélyeget is, amint arra Kiricsi Zoltán rátapintott.

"Szárnyat igéz a malacra,

Ráül, ígér neki csókot,

Röpteti és kikacagja."

Dereng már, ugye?