„Ő mondta ki azt a szót, ami végül a felmentő ítélethez vezetett. A betegség neve: rejtettheréjűség.” (a Story tényfeltárása Michael Jacksonról)

Az előző rész tartalmából.

Michael Jackson arra üvöltött föl, mikor sokadszorra mellkasára csaptak baldachinos popkirályi ágyán, mitől megrepedt bordája belefúródott vadhúskinövéses szívébe, amit háziorvosa percekkel előtte pumpált tele adrenalinnal. Üvöltött a király, nyüszített kappan hangján, mert rettenetesen fájt neki, zsigerből, pedig még azt se tudta, hol van, mert tele volt hat marék gyógyszerrel, amit lefekvés előtt nyelt be, mert meg akart halni. De most megint fájt neki, mert alighogy felsírt, az orvos újra belebokszolt mellkasába. Hisz ha már visszahozta, nem engedheti el, ezért csak beledöfött még egy injekciót.
 

Annie are you OK?

A popkirály fölemelkedett, majd visszazuhant az űrselyembe. Kicsit dobálta magát, ide-oda forgatta kopasz fejét, kezével gyomron ragadta rejtett heréit, majd elengedte, ahogy elhagyta volna már magát is, mert elege volt az egészből. Ekkor tépte fel hálószobájának ajtaját a zsíros álmából riasztott, izzadt menedzser. Átpréselte magát a játékerdőn, dühében belerúgott az első legóvárba, átgázolt mindenen, majd az élet és halál közt holdsétáló popkirály képébe hörögte, hogy baszd meg, nem halhatsz meg a visszatérő koncert előtt, köcsög nigger. Ütésre emelte kezét, amivel egyszer még Whitney Houstont vagy Törpillát is gigán verte, de csak az éjjeli szekrényes rajzfilmfigurára sújtott le másfél mázsával, és szaggatta szét, miképp aztán aranyláncát is megtépte dühében, és csak üvöltött, hogy kényes buzi, beteg pinafing. Zihálni, fulladozni kezdett a dühtől, ezért bekapott egy negrót, de rákoccant a fájós fogára, így az egészet csak beleköpte a popkirály arcába, mert neki is belenyilallt.

Michael Jackson kezdett magához térni. Lassan ki-behúzódozott pupillája márványos szemgolyóján. De csak az élősködőit látta. És sehol se volt Macaulay Culkin, Zsákos Frodó, vagy valamelyik kis barátja. Hanem csak a háziorvos, a menedzser, meg még ki tudja. És egyre csak férgelődtek be ágya mellé a további riadt paraziták, akik az utolsó pigmentet is ki akarták szívni belőle, mikor már évek óta a járáshoz is alig volt ereje, nemhogy a táncoláshoz, az énekléshez, a beharangozott nagy visszatéréshez. A gigabulihoz. Mert annyira kiszipolyozták a műtétek, hogy fehér lehessen. De még most is csak üvöltöztek vele, majd megint rávertek, vissza ne ájuljon, mert ő fontos volt a szeretteinek.

Itt hagynád a rajongóid?

Hát milyen kegyetlen állat vagy? Ember vagy te egyáltalán?

Michael Jackson mióta magányosan reszketett üvegpalotájában. Nem mozdult ki, a sajtótájékoztatókra is csak béna hasonmásait küldték helyette, mert egyre súlyosbodott mindennemű betegsége, amiket csak feszített az egymást követő műtétekkel, hogy aztán már a saját seggét se tudta kitörölni, pedig, jaj, mennyire viszolygott a kosztól, a fertőzésektől. Minden kihullott hajcsomóban csak a vakbélgyulladást látta. Épp ezért vonzódott a gyerekekhez, mert ők még tiszták voltak. Nem rontotta meg őket a világ. Nem úgy, mint az udvartartást, a popszakmát, vagy a pénzsóvár szülőket, akik olykor mocskosabbnál mocskosabb vádakat szoptak ki magukból, hogy aztán peren kívüli megegyezésekre szorítsák a királyt. Akinek fizetnie kellett, egyre csak tejelnie, mindig, mindenért, hogy végül már rejtett heréit is csak hiába kereste, nem volt kit-mit megragadnia, magához ölelnie, hisz mindent el akartak venni tőle, azok, akik belőle éltek. A popkirályból.
 

Nehéz dolog popkirálynak lenni

A birodalom fogyott, a fájdalom nőtt. Átjárta csontjait és kivont mindent, amit még lehetett. Michael Jackson már évekkel ezelőtt atomjaira hullott, csak egy maradék-ember volt. Minden egyes perccel csak tovább kopott, még ha a régi lemezeken ott sikítozott is a legendája, benne csak a fájdalom óbégatott, már amikor öntudatánál volt, és nem volt éppen szétgyógyszerezve. Ím, itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat.
És akkor meg akart halni

De visszahozták az életbe, mert a Come Back londoni koncertekbe annyit beleöltek. A kancellárok előre eladtak minden jegyet, minden jogot, mert a busás haszon annyira vágyott bociszemű ribanca mindig visszakacsintott. A popkirály udvara hát nyalogatta szája szélét, már álmaiban elköltött minden bevételt, már amire még dörzsölhették tenyerüket, hiszen uruk olyan esetlen trotty volt, amilyen. Egy régi fényéből talán fel-felpislákoló, de magatehetetlen, ideig-óráig foszforeszkáló szentjánosbogár, akit addig kell megmászni, amíg lehet. Ezt bebizonyították az új koncertek próbái, ahol Michael Jackson csak minden tizediken tudott résztvenni, de akkor is csak esett-kelt, hogy végül mindig oxigénmaszkkal vitték vissza a zúzódásait becézgető roncsot a kis birodalmába. De hisz amíg él, el lehet adni a nevét, ugye, akármilyen ballasztot is takar, mert csak-csak ő a popkirály. Mint mondjuk az ostoba rajongóknak, itt Közép-Európában. Nagy is volt a titkolózás.

Ám a lepel lehullott, akár az orra. Michael Jackson mindössze nyolc fellépéssel élte túl öngyilkossági kísérletét. Ahogy az orrabukás után egy egész világ előtt halt bele a kamerákba, kapálózva, mint egy hátára fordított, félig megtaposott bogár, az csak arra volt jó, hogy a lexikonokba, már nemcsak úgy került be, mint számos popzenei rekorder, hanem úgyis, mint minden idők tán legkínosabb visszatérője. Mert az egész gigabuli szánalomba, könnyekbe, vagy röhögésbe fulladt. Fulladt, a lassú kínhalálba. Michael Jackson csak néhány fellépést bírhatott, miután a sok doppinggal erőszakkal visszarángatták az öngyilkosságból. De ez épp elég volt, hogy popkirályi mítoszát megtépázza, és egy jó ideig mindenki csak arra gondolhasson, aki a londoni színpadon végvonaglott, mikor már jóval túlélte magát. Szomorú történet. Mint amikor valaki elment a Dallasban. Vagy a Szomszédokban. Egy régi ismerős. Már-már családtag.
 

A király meghalt

A popkirály temetése hatalmas felzúdulást keltett, mindenki siránkozott, karmolta az arcát, tépte a ruháját. Százezrek, milliók indultak el, eltorlaszolva mindent, hogy elbúcsúztassák birtokán. Ám a mindenhol végigvonuló gyászmenet okozta forgalmi dugókban ezer és ezer gyerek sírt fel a hőségben, mikor már nem bírták tovább az izzó autókban. És ekkor a sírásra, oázásra, Michael Jackson élőhalottként feltámadt és dühöngeni kezdett. Kimászott a sírból, belesikított a képmutatás tejfölös bajszú arcába, és szétcsapott minden hülye rajongó és pénzsóvár parazita közt. Egész Amerikát végigsöpörte, mint egy hurrikán, mert ahol csak egyetlen kisgyerek sírt, ott termett és levert mindent. Szerette a kisfiúkat.

De nem állt meg, mert bepörgött. Ahol csak bármely ostoba rajongója volt, aki rengeteg áttéten át belehajszolta Londonba, mikor már lépni se bírt, azt most táncoltatni kezdte, belelehelt az arcába, megetette vele a fehér zokniját, lövöldözött, spriccelt, mint egy gyerek, csak már sósavat, vagy ami kijött belőle a hullaságból, a szörnyű miazma, ki tudja. És különösen az orvosát büntette meg, meg a kövér menedzsert. Felnyomott a seggükbe egy szálkás seprűnyelet, fellógatta őket fejjel lefelé, és arra kényszerítette őket, hogy örökkön-örökké a saját arcukba verjék, és csak egyék, csak nyeljék, ahogy neki kellett nyelnie a cataflamot a táncpróbákon.

A pirosruhás, lakkcipős zombi szétcsapott, mert tizenöt éve utálta az egészet. Egész szétfűrészelt életét, amiért meg se halhatott nyugodtan, amiért nem hagyták békén az elmebeteg fehéredésében. És aki még mindig azt várta, sőt, követelte, hogy a feltámadó maradék-popkirály megint elkápráztassa, annak csak halottaiból beledurrantott az arcába. Míg közben a büdös, hájas Elvis, akinek már szintén tele volt a töke már legalább ötven éve mindennel, púderes homlokát törölgetve forralt neki egy kakaót, és végül este csak ledőltek homokozni, beszélgetni a Csendes-óceán partján. Hogy aztán feltűnjön szemét dörzsölve Macaulay Culkin, akinek már végképp mindennel ki lehet, mert még Magyarországon se játszhatna bármi komolyat, mert itt is mindenki azt várná, hogy menten a fejét fogva sikítozzon, ahogy két évtizede megszoktuk a betörős filmekben.

Pedig, le vagy szarva Magyarország. A tengerpartról mindenképp. Jackó is lefosna titeket.

"Majd a kiontott vértócsa fakó lesz
s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt,
majd játszunk békés állatok gyanánt
és emlékezni és meghalni is jó lesz."

(József Attila: Majd emlékezni jó lesz)

Csak a múltkori Smooth Criminal-nekrológ fogadtatása miatt. (ásít)