Még egy kicsit maradnék a Csillag születiknél, mert aztán onnan szeretnék tovarugaszkodni, noha lehetetlen küldetésnek tűnik, mivel az a műsor ugye annyira csöpögős cukorszirup, sőt, nyáltenger volt, hogy a legkevésbé sem az a szilárd pont, amiből ki lehet mozdítani sarkaiból a világot. De még Magyarországot se.
A pszeudo-tehetségkutatóben egész a döntőig lépkedett a népdalokat előadó tizenkét éves Bíró Gergő. A kreatív stylistok mindvégig csak népviseletben küldték fel a színpadra, mert hisz ez így szokás a tévében, minden csatornánál: a népviselet úgy jár a népdalhoz, mint torma a húsvéti sonkához. Valamikor összenőttek, aztán úgy maradtak.
És ez nekem nem tetszik. Nem rokkanok bele, elvagyok én így is. De azért csak-csak kikívánkozik belőlem ez a kis urbánus büfi.
Miért van az, hogyha valaki a tévében népdalt énekel, akkor szinte mindig paraszt ünneplőst adnak rá, már-már kötelező jelleggel? Csak azért, mert falun keletkeztek az énekek? Olyan ez, mintha Ady-verset csak részegen lehetne szavalni, merthogy Ady többnyire beállva írta őket, rossz zsakettban, diszkréten lehányt nadrágban. Pedig nem így szokták. Miután megszületett egy verse, onnantól önálló életre kelt, és nagy hibát követnénk el, ha folyton visszarángatnánk a kocsmagőzbe.
Hogy kétmillió tévénéző előtt permanensen ilyen népi hacukában énekeltették a stylistok a gyereket, azzal szerintem akaratlanul is azt hangsúlyozták, mintha a Csitári hegyek alatt, vagy bármi más népdal csak abban a végelgyengült falusi közegben lenne érvényes. Hogy szubkultúra. Itt a népdalt éneklő legények-menyecskék, ott a néger raggázó rasztafárik, meg vannak lépcsőházi szipusok a betondzsungelben, és ni, pár lejmoló tarajos sül mellett egy szarban fetrengő gekkó. Tessék megcsodálni kedves néző/látogató - amíg lehet -mert ilyen is van! Majdnem Animal Planet.
Persze, nagyon is kellenek a rezervátumok, mint Hollókő vagy Hortobágy, de azért felmerül a sorskérdés: hogyan ápoljuk a haldokló népi kultúrát? Ha bezárjuk egy üvegvitrinbe, izé, oxigénsátorba, vagy ha elvisszük csajozni a vén trottyot, mint az Ápolandó ápolókban?
Kazinczyék meg merték húzni a nyelvújítást. És bár egy ideig hőbörögtek az ortológusok, agyvérzést kapott Pontyi, hogy aztán most vége a magyar nyelvnek, mert tönkreteszik ezek a libsi szabadkőművesek, de a rovátkolt baromból végül csak rovar lett. Újra lett hangszerelve a magyar nyelv, valami pörgősre, a korábbinál dögösebbre. Ezért is maradt meg.
A népdalokat és így kéne átmentenünk, központilag irányt mutatva. Élővé tennünk, úgy, hogy belevezetjük a kettőhúszat. Hogy bulikon énekelhessük őket. Arra amikre valószínűleg egykor szánták azokat. Csak hát azóta megváltoztak a hepajok, a fiatalok, meg úgy általában minden. Utánuk kéne transzformálni a népi kultúrát.
Valahogy úgy, ahogy a kaliforniai Ignite csinálta, az Újvilágban felnőtt magyar énekes, Téglás Zoli (Zoli Teglas) vezetésével, amerikai zenészekkel. A Csitári hegyek alatt feldolgozásuk szerintem nagyon üt, nem csak engem késztet ugrálásra, hanem tömegeket. Ami azokról azért messze nem mondható el, kiket népdalénekesek-táncegyüttesek alatt hagyományosan érteni szoktunk. A konzervátorokról.
Mert minden korhoz a saját nyelvén kell szólni, hogy hatása legyen. Jelen esetben elektromos gitárral, és nem köcsögdudával. Igen így. Én imádom. (Csak ezt a 'rajongói videót' találtam, ahol az egész szám hallgatható. Ha valaki izzadni kezd egy kis árpádsávtól, akkor most kenje be magát Old Spice-szal.) Tessék meghallgatni, bár azért viszonylag ismert:
Erre már lehet bulizni, ezt tudják énekelni a mai gyerekek is, magukévá tenni. Hát valahogy így kéne ápolni, élővé tenni a népdalokat, a népi kultúrát. Különben csak idő kérdése, és menthetetlenül jön a végelgyengüléses halál. És nem marad más, csak a döglött rovátkolt barom üres kitinpáncélja. Az meg már tényleg mehet a szertárba. Majd sír mellé a körtemuzsika.
Végezetül, fokozottan ajánlom figyetelmetekbe a Téglás Zolival készült interjút. Szimpatikus ember, és mikor megemlíti, hogy "az amerikai gyerekek próbálták magyarul visszaénekelni a kórust...nagyon klassz volt", akkor diadalittasan csattintok egyet a karikás ostorommal, hát erről beszéltem vazze, majd ennek örömére meghúzom a csikóbőrös kulacst, mert igen, ez az igazi országimázs, nem az egyszeri washingtoni díszvetítésre térdencsúszva bekönyörgött Honfoglalás.
"Tudod, a cserkész ahol tud, segít."
Úgy vélem, az úgynevezett 'népi kultúránk' menedzselésére a segítség aztán igazán ráfér, hogy korunk gyermekei is örömmel fogyaszthassák, leszámítva persze a menthetetlenül tuccereket.