Mélyhangon megszólaló halk dübörgés, majd felharsanó trombiták a főtémával és velőtrázó üstdobütések óriás buzogánnyal: Stanley Kubrickot úgy kaptuk ajándékba, akár egy sokkoló, fekete obeliszket, ami evolúcióba hajszol minket. Kubrick a filmtörténelem utánozhatatlan, egyedi, Föld-Hold-Nap–együttállás – kaliberű nagysága. Ő a szénszemű, acélszívű géniusz, aki szinte minden műfajban megteremtette a tökéletest, mert minden jelenetet hetvenszer újravett, a színészeket teljesítőképességük határaiig hajszolta, és akkora abszolút perfekcionista volt, hogy fogmosás közben véresre törölte a seggét. A 10 legjobb Polanski-film után itt az 5 legjobb Kubrick-film, melyekben mind alapbeállítás az őrület.
5. 2001: Űrodüsszeia (1968)
Ha van fogalommá lett film, akkor ez az: az 1968-as, négy év munkával készült és minden addig elképzelhető látványvilágot felülmúló 2001: Űrodüsszeia közel ötven évvel később is legalább annyira lenyűgöző a maga hárommillió évet átugró vágásával, mint amennyire sokadszorra is érthetetlen. Annyira kevéssé lehet belekapaszkodni, mint egy bársonyfekete világűrben hangtalanul sikló, csontszínű űrhajóba. Ez az űrszimfónia ugyanis elsődlegesen - Kubrick vallása szerint - „egy zenemű rangjára áhítozott”, ezt ambicionálta a tökéletes sci-fi elkészítésével. És mellékesen olyan kérdéseket kerülget a maga hiperlassan hömpölygő módján, mint a Végtelen, az Értelem, az Ember és az Idő, szóval csupa kékdunadunyhába süppedős téma a kényelmesen kipárnázott kulturális elfekvőben, miközben olyan tanulságokat is hordoz, hogy csak óvatosan húzzuk ki a konnektorból az elektromos szúnyogriasztót. Bár Kubrick biztos volt benne, hogy ezzel a szélesvásznú űreposszal elkerülhetetlenül besöpör minden díjat, a film a maga korában megbukott, hiába emelte popkulturális toposszá a gyilkoló számítógépet, HAL 9000-et, a legénységet gyilkolni kezdő fedélzeti programot, az egyetlen, kegyetlen, szivárgó vérpiros szemet, amely a rendező ironikus önarcképének is felfogható. Mert Kubricknak volt monomániája, hogy a színészek a legfőbb akadályai annak, hogy elkészíthesse a tökéletes filmet, ahogy minden küldetést a legénység veszélyeztet. Csakis onnantól lett kultusza, hogy az LSD-szubkultúra felfedezte magának és beültek a moziba utazni, mert az Űrodüsszeia utolsó ötöde, a Jupiter és azon túl, nettó trip. Mintha Kerényi Imre agyában járnánk, miközben megnézi a Csillagkaput. Legtöbbször a Pink Floyd eget megérintő Echoes-ával keverik, az elszállás garantált, űrfilm, űrzene, űrutazás, még egy szimpla éjjel is. Csak holdsétásan szökkenjünk túl azon, hogy miként került a sikoltó monolit az ősmajmok közé, talán teleportálással, vagy csak ledobták, mint a busmanok közé a kólásüveget, ne agyaljunk mindenen, csak a végén, hogy mi a könny a Csillaggyermek.
4. Acéllövedék (1987)
Ahogy bennünk az állat, úgy „minden vietnamiban ott rejtőzik egy amerikai, aki ki akar bújni”, szólt az ideológiai alapvetés. Stanley Kubrick pedig a maga Vietnam-filmjében, az 1987-ben kilőtt Acéllövedékben megmutatja, hogyan építik le a katonai kiképzés során az egyedi embert, az úgynevezett „individuumot”, hogy miután dekonstruálták az egész civilizációs felépítményt, elvették a ruháját és lenyírták a haját, a megmaradt ősi, állati alapra miképp építik föl a hadseregben a nevezett „amerikait”, a katonát, az agyatlanul ölőt. És Michel Foucault már vigyorogva vakargatja a fogsorát. Soha filmben még nem hallhattunk annyi autentikus káromkodást, trágárságot, mint amennyi az Acéllövedékben elhangzik az ezekben kulmináló fasisztoid kiképzőtiszt, a Hartman őrmestert hozó R. Lee Ermey pofájából. Ermey katonai tanácsadóként került a forgatásra, de akkora lendülettel instruálta a szerepre jelölt színészt, hogy Kubrick úgy döntött, a legjobb lesz, ha ez a pszichopata játssza az önazonos kiképzőtisztet. Egészen addig, amíg le nem puffantja az ezerszer megalázott, ágybavizelő, autista karakter, a puskáját babusgató Pyle közlegény, vagyis Vincent D’Onofrio, hogy aztán magát is főbe lője. Maga a film legalább annyira nem hagy semmiféle illúziót, mint amennyire most itt szétpuffantottam az egyik nagy poénját, de a másik, a film végén, amikor a katonákat már a gumifüsttől feketéllő, kőkorszakba visszabombázott Vietnamban látjuk, még jobban letaglóz. Addigra már a filmet jellemző kezdeti szörfslágerek monoton nyikorgásba, lángok pattogásába és asztmásan ziháló szintetizátorhangzásba fordulnak, amit az Abigail Mead néven komponáló Kubrick-lány szerzett, legvégül pedig a Paint it Blackbe torkollik minden, soha jobb befejezést. (Jó ízléssel le is nyúlták Az ördög ügyvédjében.) A Vietnam-veterán Gustav Hasford regényéből készült Acéllövedék nem lett akkora siker egy évvel A szakasz után, hiába rögzítette Kubrick, hogy csináljon bárki bármit, amit ő csinál ugyanazon témában, az összehasonlíthatatlanul jobb lesz. Ennek ellenére harmadikként ott van a három legnagyobb Vietnam-film közt, Oliver Stone munkája és Francis Ford Coppola operája, az Apokalipszis, most mellett.
3. Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem is kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (1964)
Clemenceau szerint „a háború túl fontos ahhoz, hogy tábornokokra bízzuk”, és ezt egy film se mutatja meg jobban, mint minden hidegháborús szatírák legjobbika, az 1964-es Dr. Strangelove. Legyünk büszkék rá, mert a világ problémáinak megoldását az atombombában látó tudóst Teller Edéről mintázták, a rakétatudósok Speciel One-ja, Wernher von Braun és más német tudósok mellett, akiknek 1945 után gazdasági bevándorlóként az USA-ba megérkezve nem voltak aggályaik, hogy kísérletezhetnek-e nyulakon kozmetikai termékeket, mert megelőző munkahelyükön, a Harmadik Birodalomban nem az ég vizében oldottak kékítőt, hanem szemgolyókban. Peter Sellers alakítja a kényszeres "Heil Hitler" karlendítésekkel küzdő, fekete kesztyűs, tolószékes tudóst, aki csak a film végén gurul elő a Stratégiai Tanácskozóterem árnyékából, annyira váratlanul és annyira ütősen, mint az első Londonra hulló V-2-es, hogy referáljon a szintén Peter Sellers alakította amerikai elnöknek. A mindenhol nélkülözhetetlen szakembernek a nukleáris katasztrófa határhelyzetében is válasza van minden kérdésre, ami el is kell, mert a Dr. Strangelove döntéshozói annyira vannak a helyzet magaslatán, mint Medgyessy Péter egy vörösiszap-katasztrófával sújtott Kazinczy-versenyen. A briliáns szatíra úgy lovagolta meg a harmadik világháborúval fenyegető kubai rakétaválság okozta világparát, mint benne a suttyó repülőgép-parancsnok a Szovjetunióra ejtett atombombát. Egy amerikai katonai támaszpont paranoiásan antikommunista és világértékelésében nagyjából Szaniszló Ferenc szintjén álló parancsnoka, aki csak szeszt iszik, hogy tisztán tartsa az értékes testnedveit, mert a csapvizet szerinte fluorizálással mérgezik a kommunisták, önhatalmúlag útnak indít egy raj B-52-es bombázót, hogy szórják meg hasadóanyaggal a Szovjetuniót. Búcsúüzenetként még azt a parancsot adja, hogy semmilyen visszahívó parancsnak ne engedelmeskedjenek, mert az csak bolsevik trükk. Csak arról nem tudott, hogy a szovjetek közben megalkották a „Végítélet”-bombájuk, amely bármely nukleáris támadás esetén automatikusan felrobbantja magát és még abban a percben gőzzé válnak a világ vizei. Ahogy Dürrenmatt írta a Fizikusokhoz írt negyedik pontjában: „Egy történetet akkor gondolunk végig következetesen, ha lehetőségei közül a legrosszabb következik be.” Ez a tétel pedig valósággal világnézet Kubricknál. Ha meghallom a film feledhetetlen indulóját, menten kedvet kapok, hogy tisztelegve kezdjek menetelni a józan ész elleni ütközetbe. Nem maradhatunk alul a bunkerversenyben!
2. Ragyogás (1980)
„Lépj be a ragyogás világába!” - hirdeti a L'Oreal reklámja, amire a „Nem, nem, nekem nem kell a Ragyogás világa!” szakad ki belőlem mindig, ahányszor meghallom a tévében, biztos azért, mert kóbor apácák szellemei kísértettek gyerekkoromban. A Ragyogás Stanley Kubrick tökéletes horrorfilmje. Stephen King regényének adaptációja Jack Nicholsonnal, Shelley Duvallal és a kisfiút játszó, egészen kivételes Danny Lloyddal, no és a halott kislányokkal és a liftből kiömlő sokhektónyi vérrel. A felvilágosult Kubrick gyakorlatilag minden természetfölöttit, indiántemetősdit kilúgozott King történetéből. Kubrick olvasatában az írói ambíciókat dédelgető ex-alkoholista Jack Torrance képtelen beismerni alkotói impotenciáját, hogy a világtól elzárt szálloda nyugodt munkakörülményei között sem sikerült összehoznia a nagy művet. Inkább projektál, családtagjaira hárít, levágandó bűnbakokat talál és őrültségekbe menekül. A démonok bennünk vannak, ehhez semmi köze a szellemeknek, állítja Kubrick, minek köszönhetően a „ragyogás”-vonulat is erősen leértékelődik az ő leképezésében. Bár egészen rémisztő a szájában lakó kisfiúval beszélgető kötött pulcsis Danny, vagy amikor szintén ő a hosszú-hosszú, kanyargó szállodafolyosókon kerekezik a hajtányos autókájával, míg lopakodva követi a steadicam, amit a Ragyogás forgatásán alkalmaztak először filmben. A mindig új utakat kereső Kubrick gyakorlatilag ehhez az új technikához, ennek paradigmatikus alkalmazásához keresett megfelelő terepet, sztorit: így jutott el a szállodában játszódó horrorregényig, ami arannyá vált Kubrick kezében. Elképesztő vizuális erővel bíró film született. A Ragyogás esszenciális suspense - most tessék menekülni -, ahol másfél óra is eltelik, amíg „csak munka van, semmi móka és Jack unatkozik”, a fejsze felfüggesztve lóg a levegőben, míg Jack Torrance a labdázásban teljesen begolyózik, és leakasztja azt, hogy lemészárolja családját. Sokan kifogásolták, hogy a megőrülés nem hiteles, mert Jack Nicholson arcára már alapjáraton rá van rajzolva az eszelősség, mintha már tíz éve menthetetlenül kiakasztották volna a Die Hard közbeni tamponreklámok. De Hollywood császára nem akárhogy fokozza ezt a már eleve végső állapotot, a Ragyogás legvégén már csak egy állatot látunk. A fináléban a sövénylabirintusos kergetőzés a filmművészet egyik felülmúlhatatlan csúcsa, úgy technikailag, mind feszültségileg, ahogy a havas sövénylabirintusban a hirtelen irányváltásokkal menekülő fiát követi a minótauruszként fújtató apa, és mindannyiukat szorosan a kamera. A záró kép, a fénykép, pedig utalás, hogy a gonosz mindig is ott volt, ott van, köztünk.
1. Mechanikus narancs (1971)
Vígyeljétek Stanley Kubrick mesterművét, az Anthony Burgess kultregényéből készült 1971-es Mechanikus narancsot, aminek címével kapcsolatban még nem hallottam olyan megfejtést, amit minden tekintetben meggyőzőnek fogadnék el. Formabontó látványvilágú disztópia, zseniális díszletekkel, az öncélú belsőépítészet szexista műremekeivel, mint a macskás néni faszlibikókája, vagy a mellbimbós tejcsapok. Maga a film pedig színes, tarka, akár a rohadás. Aki látja, ha csak a főcímet, a kábszertejbáros intrót, sohasem felejti el: belénk ég, mint kicsi Alexbe az Örömódára menetelő nácik képe, bár ebben nem kevés szerepe van a filmet uraló, elektronizált, torzított Beethovennek, Purcellnek és más klasszikusok darabjainak. Köztük a kedvenc stílusgyakorlatommal, aminek az ütemére az a pierrerisáros paprikajancsi megalázza a már Ludovico-eljárással agymosott, akarata ellenére mintapolgárrá tett és ütni képtelen egykori bandavezért, Alex DeLarge-ot (egy antivilág Nagy Sándorát). Ez a rendszer elöljárói előtt bemutatott bazári jelenet, vagy amikor a digidugiért élő-haló Alex meg akarja csöcsörészni a platinaszőke szupermodellt, de már elhányja magát, miközben szól a végig kísérő torzított nyitány, emblematikus képei az emberi alávetésnek. A Mechanikus narancs Kubrick és Burgess zsenialitása, olyan klasszikusokkal, mint a „te már gyilkos vagy, kicsi Alex”, „hiába a sok seggnyalás és Biblia-olvasás", no és persze minden diktatúra mechanizmusának műszaki rajzával és az örökké érvényes teológiai állítással, miszerint a jó valójában a rossz elutasítása. Állandó, erkölcsös döntések sorozata, de ha agymosott gépként, reflexből képtelenek vagyunk a rosszra, csak a jóra, akkor nem tudunk megméretni és üdvözülni: az a bűn előtti Édenkert agyhalála, a Paradicsom hiánya, ami maga a Pokol. Egyébként meg a kulturáltság, műveltség semmilyen relációban nincs az erkölccsel, jósággal, hiszi Kubrick, hisz a kegyetlen Alex Beethoven-rajongó, egyedül a nagy Ludwig van-t szereti. Csak a legmagasabb fokokban beszélhetünk a Mechanikus narancsról, amelynek főhősét valósággal a penge Malcolm McDowellre öntötték, a nemi erőszaknál ő maga rögtönözte a Singin' in the Rain kántálását. Kubrick mesterművét egykor betiltották, mert úgy gondolták, eszkalálja az utcai galerik brutalitását, ahelyett, hogy kötelezővé tették volna a végzős középiskolásoknak. Kegyetlenül nagy film, olyan, ami ötven, százötven év múlva is hatni fog.