Amennyiben a karatéhoz és a pedofíliához való vonzódást nézzük, nyilvánvaló, hogy a belgák Európa japánjai. A leghíresebb belga pedig Jean-Claude Van Damme, megelőzve Hercule Poirot-t és Tintint. Az 1960. október 18-án született Jean-Claude Van Damme, a spárgázás Magritte-ja, ma ünnepli ötvennegyedik születésnapját, úgyhogy vessünk egy pillantást a B-kategóriás akciófilmek egyik királyának oeuvre-jére, a csúcspontokra és mélypontokra fókuszálva a robotszemüveggel.
Az életmű csúcspontja: Tökéletes katona (1992)
Erős volt a kísértés, hogy a jelzőket már nem is igénylő 1989-es Kickboxerre essen a választásom, amelyben a Véres sporttal feltűnő fiatal Jean-Claude Van Damme megbosszulja csemegebajszos bátyját és idegenben oktatja a thaiföldi sportbarátokat, miközben szinte csak magára számíthat, hiszen Thaiföld annyira korrupt, hogy maguk a nemzeti parkok vadőrei lövik föl internetes árverésre az utolsó orrszarvúkat nyugati turistáknak lepuffantható vadként, de gondolkodás nélkül eladnák Babart is, hogy afrodiziákumot sajtoljon belőle a Rossmann.
A Kickboxernek az Amerikai nindzsáéhoz hasonlóan méltatlan folytatásaiban Van Damme örökébe már Sasha Mitchell lépett, aki Ewing-fattyúként és az Egyről a kettőre oldalági szellemi fogyatékosaként indult, majd ezzel jutott a cukorsüveg-hegyek csúcsaira. De Sasha Mitchellről majd a C-kategóriás akciófilm-sztárokról összerakott szintézisemben értekezem.
A Tökéletes katona Roland Emmerich hollywoodi referenciafilmje 1992-ből, amelyben Jean-Claude Van Damme ellenfele nem más, mint Dolph Lundgren, vagyis itt Van Damme-nak méltó ellenfele van, nem egy dühös, elvált apuka, mint a Hiába futszban, vagy egy kifinomult entellektüel Székhelyi József magyar hangján, mint az Időzsaruban. Kezdjük rilkei lírával: „Valahol egy szupertitkos katonai bázis hibernálókamrájában majdnem kopaszra borotvált, acélos izmú férfiak alusszák gépálmukat”. Ezt a képet nevezem én árja esztétikával kombinált futurisztikus homoerotikának, már izzad is Lakatos Márk, nem csoda, hogy hűtik őket, mert különben leolvadna a lakókocsi, annyira meleg.
Ehhez a kompozícióhoz csak az 1988-as Vörös zsaru olvasztáros intrója fogható, amely a gyúró homoszexualizmusnak emelt Vaszilij Blazsennij-székesegyház. De Schwarzeneggeről majd az A-kategóriás akciósztárok szintézisében esik szó.
A Tökéletes katona Frankensteint idéző szüzséje szerint Vietnamban elesett katonákat jegelnek le, mert a kormány látott bennük bizniszt, mint Corvin közi büfés az alkoholmentes mojitóban. Kis szépséghiba, hogy Luc Deveraux (Jean-Claude Van Damme) és Andrew Scott (Dolph Lundgren) egymást puffantották le egy A szakaszból átemelt nézeteltérés közben. A lejegelt katonákat huszonöt évvel később élesztik ujjá galvanizálással, Axe Hangoverrel és repülősóval, majd bonyolult mechanizmussal kondicionálják őket irányítható zombi kommandósokká. Hende Csaba hadügyminiszter nyilván nem ezt a programot prezentálta tógában a szombathelyi Savaria Napokon.
Tudniillik, és most képzeljék azt, hogy a Delta narrátora mondja fel egy szabad szemmel is látható szuperbaktérium, és a legújabb japán robot-művégtag között: „A testek szupergyorsítása során a halott hús élő szövetté alakul, de ha a folyamat megindul a testek nagy mértékben túlhevülnek, ezért kell folyamatosan hűteni, az agyat redukálni és irányítani.” Ebből először annyit értettem, mint amikor Békesi László magyarázta a kilencvenötös költségvetést A Hétben.
Mindenesetre az agyzanzásítás tökéletesen sikerült: Dolph Lundgren/Andrew Scott őrmester, a levágott füleket nyakláncra fűző és azokat csörgető neurotikus a filmtörténelem egyik legsuttyóbb monológját prezentálja nekünk egy templomban vagy esztékában, „Én, Andrew Scott, az amerikai hadsereg őrmestere” – kezdettel, „mert csak így nyerhetjük meg ezt a kurva háborút” – kifutással, jó adag szalonrasszizmussal fűszerezve. Ugyanis a tökéletes katonákból előtörnek a halált megelőző vietnami emlékek - ez az ún. poszttraumatikus regresszió - és, most már adjuk át a szót Czeizel Endrének: „Scott azt hiszi, hogy még Vietnamban harcol a felkelők ellen”. Pedig csak körbe kéne néznie, hogy lássa, nem a dzsungelben van, hanem Esztergom-kertvárosban, és közben eltelt egy negyedszázad. És ez a barom parancsnok volt Vietnamban. A Tökéletes katona 2-ről itt írtam.
Az életmű mélypontja: A rend őrzője (2001)
A nagybetűs Kétségbeesés szülte fos az évezred elejéről A rend őrzője, amelyben a szélvédőre kenődött bogárként lecsúszó Van Damme újra együtt dolgozott a Dupla dinamit rendezőjével, Sheldon Lettichhel. Arubai-amerikai koprodukcióban készült, Arubáról márpedig csak annyit tudok, hogy valamelyik politikusunknak tuti van ott számlája, és hogy az utánpótlás válogatottunk biztosan kikapna tőle. Egyébként a filmet nézve anno annyi kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy a vélt keletkezéséről menten egy mesét kellett írnom a B-kategóriás akciófilmek Parti Nagy Lajosaként. Csak a mesémet nem küldtem el az ÉS-be.
„Valamikor az új évezred kezdetén, egy hideg és elhagyott sötét szobában, mit csak a szexcsatornából kivillanó fehér zoknik fénye világított be néha, egyedül feküdt ágyában meztelenül Jean-Claude Van Damme. Részeg volt, mint minden éjszaka, mióta először egy filmje megbukott. Lassan már tíz éve volt ez. Újabban már a mozik se játszották, a boltokban por lepte el az eladatlan kazettákat, a nyirkos raktárakban penész rágta őket.
Jobb kezével láncdohányzott, a ballal pedig még meg se borzolhatta rendesen egyre gyérebb szeméremdombját, már ösztönösen nyúlt is a vodkás üvegért. Nagyot kortyolt, majd magához szorította a palackot. Szerette. Négy óra volt, kintről kakaskukorékolás szűrődött be a rolón át, és erre a tévében menten kegyetlenül véget ért a pornó. Zsanklód dühében falhoz vágta a távirányítót, mitől leszakadt az Időzsaru bekeretezett-üvegezett plakátja és ezer darabra tört, akárcsak a tegnap ittasan megfejelt feszület, vagy negyedik házassága előtt a tükör. (...)”
Egy középkori prológgal kezdődik az opusz, mely nem sokkal komolyabb, mint a Sacra Corona. Az első keresztes hadjárat idején egy a gyilkolástól megcsömörlött keresztes lovag napokig kóborol a meghódított Jeruzsálem vérrel borított, hullákkal szegélyezett utcáin, mígnem talál egy barlangot, hová visszavonul bűnbánatot gyakorolni, de annyira megvilágosodik, hogy végül szektát alapít, a titkos tudását pedig pergamentekercseken örökíti meg. De mielőtt végleg összeállna a Nagy Mű, valamiért Szíriába battyog, ahol mártírhalált hal, a mű utolsó fejezete pedig elveszik. Hát persze, hogy abban írta le, hol is rejtőzik Salamon kincse. Miért is ezzel kezdené az ember, mikor a pergamentekercs első fejezeteit Népszabadságból kivágott Aczél Ende-szakértésekkel is ki lehet tölteni.
Nemsokára Ukrajnában találjuk magunkat, Ogyesszában (e városról nevezték el a Halálos merülés 2. tengeralattjáróját is). Itt tűnik fel Jean-Claude Van Damme, aki Rudi Cafmeyer műkincsrablót alakítja. Meglovasít egy patkolt tojást, és a maffia elől egyenesen Amerikába menekül. Mint később kiderül, ennek a szálnak semmi különösebb dramaturgiai jelentősége sincs, szóval kezdhették volna menten Amerikában is a jelenkori cselekményt. Bár akkor kimaradtak volna az orosz akcentussal beszélő rossz emberek. Pedig ők aztán elmaradhatatlanok. A hidegháborús ruszofób pszichózis másodvonalbeli filmekben virágzó maradványa ez.
Rudi Amerikában találkozik múzeumi tárlatvezető édesapjával, ki vasárnaponként a templomosok és a közel-keleti szekták nagy szakértője. Az apának nemsokára Jeruzsálembe kell utaznia, ahol persze elrabolják. Van Damme menten repülőre száll, és utána megy, hogy kiszabadítsa. Egy kis déjá vu: az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag megvan? Innentől kezdve pedig van minden, akció izomból. Nem is ártott volna, ha Van Damme felcsatolja a Cosmodisket.
Kövesse Facebookon a Csunderlik Filmlexikont!
