Ady Endre, a legnagyobb magyar költő, aki ellen pert indított a nagyváradi káptalan, a korabeli médiahatóság, pedig nem is szerkesztett biedermeier erotikus magazint. A zseni legalább rögzíthette sajtópörének konklúzióját: „Nyakig vagyunk a középkorban, terrorizál a sötétség: ez az én esetem igazsága.” Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Ady a legnagyobb magyar költő. Nincs apelláta.
Az Új versek című kötete szétrobbantotta a korabeli magyar lírát, mint a kis Bush külpolitikája az emberiség töretlen fejlődésébe vetett hitet. Németh László például azt írta: „Ady puszta létével borzalmas kritika. Akik mellette éltek, gyűlölniük kellett, mert ha ő igazán nagy költő s nem torzszülött, akkor tán nincs is igazi magyar irodalom, csak egy másfél század óta haldokló, szörnyű vágy utána.”
A detonáció után a kortársak Ady kötete körül polarizálódtak újra: az alkotmányozó többség persze kábszeres szörnyetegként közösítette ki az 1900/1910-es években. „Erkölcstelen” köteteit a csipogó tamagochikkal és az autós kártyákkal együtt kobozták el a pedellusok a nebulóktól. Ám hiába a kereszténynemzeti éca, hogy ne olvass Adyt, mert elkapod az écet, egyre csak erősödött a költő kultusza, és amikor már nem tudtak ellene mit tenni, akkor a fajvédők fölkapaszkodtak a szobrára. (Először a Szókratészt ábrázoló műre másztak fel, de egy kutyát sétáltató VV Fecsó figyelmeztette őket a tévedésre.)
Ady nem volt torzszülött, pedofilügyei sem voltak, igaza annál inkább, mint a legtöbb lényeglátó zseninek. De nem csak úgy akkor-ott, hanem máig ható érvénnyel: a megcsúfult parlamentarizmusról, a korrupcióról, a sötét klerikalizmusról vagy a kultúra szabadságáról szóló szövegeit, ha kitakarjuk a neveket, egy az egyben le lehetne hozni egy mai Népszabadságban. Ha álnevet választanánk, akkor az olvasók azt hinnék, hogy fölvettek egy új publicistát.
Az újságíró
Ahogy Szerb Antal jellemezte az 1943-ban betiltott Magyar irodalomtörténetében: „Ady előbb volt jó újságíró, mint jó költő.” Országos ismertséget is ilyetén szerzett, mégpedig nagyváradi sajtópörével, melyről most meg is emlékezünk. Ady még kortársai zsúrversikéit utánozta, mikor a debreceni tanulóévek után a publicisztikában és a kritikaírásban robbantott: Nagyváradon, huszonhárom-huszonnégy évesen. Írásaiban a leghétköznapibb témákból, minthogy egy búrkiflivel leütötték a helyi Vágási Ferit, jutott el általánosabb érvényű társadalombírálatokig, a polgári radikálisok akkor új szociológiai megközelítésének megfelelőn, és mindenből Ügyet csinált. Mert gondolt valamit a világról: ugye, smittpali?
Olvassa el: "Hajlandó-e miniszter úr máglyán elégetni?" - Betiltják Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét
Ady a „Pece-parti Párizsban”, a „Körös-parti Athénban”, vagy ahogy ő nevezte, a „vér városában” került közel a polgári radikalizmus eszmevilágához, hogy végül Jászi Oszkárt „hitvallásának, szent evangéliumának” nevezte. Azt a Jászit, akit Bayer Zsolt hazaárulónak tart, mire mondhatnánk a közhelykádból merítve, hogy ízlések és pofonok, de sokkal helyesebb, hogy értelem és ragadós nemzeti sziruppal locsolt, szánalmas provincializmus.
Jászi és csúcsértelmiségi holdudvara egy a nyugati standardoknak megfelelő Új Magyarországról vizionált, nem minden szobatudós holdkórosság nélkül, és ennek ellenpontjaként rajzolta meg a felszámolandó feudális Régi ütnivaló képét, mindezt nagyjából egy „SZDSZ vagy Mucsa: nincs harmadik út” – relációban. Mármint annyi különbséggel, hogy Kovács „Kakaóbiztos” Kálmán a polgári radikálisok közösségébe legföljebb Tréfi törp jelmezében léphetett volna be féktelen piálással súlyosbított farsangi bulik hajrájában.
Ady sokat idézett országostorozásai („koccintó ország”, „beteg ország”, „Gennyország”) is ebben az összefüggésben értelmezendők, azaz kár a telefonért kapnia Bencsik békemenet-szervezőnek, mert a költő nem támadta meg izraeli vízágyúkkal Magyarországot.
Ady volt a polgári radikálisok vezérpublicistája, de magát ősmagyarnak tartva, szinte mindvégig a magyar néplélek húrjain hat ujjal játszva. Aki a bőrére kivarrt idegekkel, határozottan sámángyanúsan, egy-egy bekopogásból ráérzett, hol vannak a termeszek (klérus, korrupció; akkor még nem volt szijjártópetizmus), aztán rájuk rúgott mindent. Az Ady-publi nem az a ma jól ismert egyrészt-másrészt himihumi, hanem fölkap és odaken a falhoz, de úgy, hogy még a mérsékelten visszafogott Mike Tyson is összerezzen. Őserő, egy betűkbe öntött Kölyköd voltam. Elképzelni se tudjuk, mit írt volna, ha 2011-ben fülébe jut, hogy Hende Csaba hadügyminiszterünk évangélikusan kihirdeti „újra lovas nemzet lehetünk”, hiszen Ady már száz éve elküldött a bús vérbajba mindenkit, aki 1911-ben még lovasnemzet akart lenni. (Utóbb: „Csupa nyomások, csupa ősök, / Csupa hajdani eszelősök.” Ady: Az eltévedt lovas, 1918.)
Olvassa el: Top 10: emblematikus lovak a világtörténelemben
Ady vallotta, nem elég az íráskészség, a jó publihoz kell egy üveg vörös, de mindenekelőtt a Felháborodás. A katolikus egyház nemegyszer kiborította. Pedig akkoriban még nem is volt internet, pedofilügyek, bencés pornó, meg Julius Janus. Hangsúlyozni kell, hogy Ady mélyen hívő volt, katolikusnak nevelt dafke „nyakas kálvinista”, aki aktuális verseskötetének grupiknak szánt egy-egy dedikált példánya mellett mindig magánál hordta a Károli-Bibliát. Ady nem tudott elmenni a nagyváradi kanonokok köztudottan magas jövedelme mellett, amelyek miniszteri szintűek voltak. Nem látta, nem láthatta a teljesítményt, mert délutánonként a Kanonok-soron rendre le voltak húzva a redőnyök, az atyák biztos szerettek sziesztázni a rántott szelet és a csülkös pacal után, de még a Szomszédok aktuális epizódja előtt. Gondolta, megírja.
Az ügy
Az apropót az adta, hogy 1901 tavaszán a Nagyváradi Friss Újság hadgyakorlatra rendelt szerkesztője megkérte a roppant termékeny Ady-t, távollétében írjon hetente egyszer megjelenő lapjának, ne legyen kimaradás. Ady akkor még a Tisza István-közeli Szabadságnál volt alkalmazásban, csak nem sokkal később került a szabadabb Nagyváradi Naplóhoz. Örömmel vállalta, hogy felügyelet nélkül oszthat, ezért 1901. április 22-én Egy kis sétára invitált a székesegyház köré, amolyan egészségügyire: engedjünk be friss levegőt a kriptába, mert fojtogat a hullaszag (hogy érett adys képpel éljünk), pedig ez már a huszadik század, de szellemileg még középkor van. Ez Ady prekoncepciója. Megjegyeznénk, hogy akkoriban a római katolikus egyház már tíz éve túl volt az 1891-es Rerum novarumon, a munkásság tarthatatlan helyzetének fölismerésén, de Ady olvasatában nem mondhatni, hogy a nagyváradi Kanonok-sorra hatott volna a keresztényszociális enciklika, annál inkább hozta lázba a kanonokokat az új Bugatti-katalógus.
„Vasárnap délután munkaszünet van, tessék egy kis sétát tenni. Megmondjuk azt is, hogy merre. Amerre mi jártunk.” A dühös Ady így szól, „nézzék meg a Kanonok-sort, és gondolkozzanak. Az előkelő, feszengő, jómódról valló paloták redőnyei le vannak bocsátva”. „Lakosai a legmihasznább, legingyenélőbb emberek”, akik „haszontalanul vonják el ezer és ezer éhezőtől a kenyeret.” (Akkor még nyilván nem tudhatta, hogy később profi magyar futballista címszó alatt újrafogalmazzák a semmittevés fogalmát.)
„Röviden: ez a Kanonok-sor. Sétáljanak el aztán bármely külvárosi részbe. De erősítsék meg a szívüket. Mert nyomort, bűnt és piszkot látnak. Meglátják, hogy mennyi nyomort lehetne enyhíteni s mennyit letörölni a kanonokok pénzével. Ha ezt meglátják és átgondolják: eredményes volt a vasárnapi séta.” (Nagyváradi Friss Újság, 1901. április 22.)
Hogy is hirdette néhány éve a Magyar Katolikus Egyház? „Jót tenni jó.” Vagyis Adyt beperelték. Ugyanis a nagyváradi káptalan pert indított „sajtó útján elkövetett becsületsértés” miatt, amiért az újságíró a Kanonok-sor lakóit „mihasznáknak” és „ingyenélőknek” nevezte. Mondhatni, eljárást kezdeményezett Ady ellen a korabeli médiahatóság, pedig nem is szerkesztett biedermeier erotikus magazint, csak megírta véleményét a nagyváradi közszereplőkről, amiért nem szerepelnek.
A per
Ady válaszul „Reflexiók egy följelentéshez” címmel posztolt, immáron „műhelyében” (Ady nevezte így egy drámakísérletében), a Nagyváradi Naplóban, 1901. július 21-én:
„Ebben az országban mindig jaj volt a forradalmároknak! Itt az élhet legkényelmesebben, aki betanított formákban vagy abszolúte nem gondolkozik.” Ám a maga részéről kifejti: „ha nem is írtam, mondtam hát ki minden igazságomat, de ostobának se volt kedvem magam mutatni. A váradi káptalan mégis pört indított ellenem. Tehette.”
„Nyakig vagyunk a középkorban, terrorizál a sötétség: ez az én esetem igazsága. A bíróság előtt sokat-sokat fogok erről és más dolgokról szólni.” Végül egy őserejű képpel fejezi be: „Katolikus szellemben nevelt kálvinista voltam. Névben az vagyok most is. Levettem magam erejéből a benevelt szellemnek és a velem született vallásnak is a bilincseit. De a tanulságok megmaradtak. Ezekkel a tanulságokkal még koponyákat fogok törni, ha szabad kritikamondásomban hasonló bornírt megakasztásokra akadok!”
Adyt azonban a nagyváradi törvényszék 1901. december 18-i tárgyaláson háromnapi fogházbüntetésre és tíz korona pénzbüntetésre ítélte. Utóbbi elég szép összeg volt, abból már lehetett kapni egy fél tejsterilizáló készüléket „gyermekek mesterséges táplálására”, vagy 12 üveg parádi ásványvizet (arzéneset!) Magyarország bármely postaállomásáig kiszállítva, egy féléves előfizetést a Vasárnapi Ujságra, esetleg 15 kiló csepeli görögdinnyét, vagy akár 500 légyfogót.
Mindenesetre a vádat képviselő ügyész is Adyval rokonszenvezett, igaz, ezt csak a Nagyváradi Napló tudósításából tudjuk, miként az is, hogy a törvényszéki elnök kérdésére, miszerint bűnösnek érzi-e magát, Ady elmondta: „Nem. Egyéni tisztességében és becsületében a panaszosok közül senkit sérteni nem akartam. Egy intézményről akartam nagyon teoretikusan véleményt írni. Megírtam pedig becsületes hittel és impresszióval. Ezt az impressziót pedig a Kanonok-sor és a nyomorult külvárosok kontrasztja szülte bennem.”Erre mondaná Selmeczi Gabriella ellenérvként, hogy az elmúlt nyolc év.
Ehhez Ady ügyvédje annyit tett hozzá: „a nyomtatott papír az egész haladó világé, s nem nagy urak, kiváltságos lények életével, passzióival foglalkozik, hanem fölvilágosítással, nemesítéssel és az előítéletek lerombolásával”. Szegény jogász még időben elpatkolt, mert egy Szalai Annamáriába ojtott Kövér László elmagyarázná neki, hogy a nyomtatott papír a médiahatóságé meg a seggtörlésé, de nem a fertelmes haladásé.
A Nagyváradi Napló következőleg összegzett: „A különböző véleményekben három érdekes szempont dominál. Az egyik a sajtószabadság nagy veszedelme. A másik, hogy ebben a reakcionárius időben a középkori épülésű tekintélyekhez ujjal sem szabad érnünk. A harmadik szempont a legérdekesebb s legmegdöbbentőbb. Hogy én neked Kovács Pál vagy Szabó István szemedbe vághatom az ingyenélő és mihaszna címet, pedig te esetleg törött markú munkás ember vagy, de a nagyságos és méltóságos urak minden kis érzékeny ízét, podagráját kímélni kell. S mindenki megegyezett benne, hogy újabb szomorú adattal szaporodott a magyar haladás és demokrácia mivolta.” Írta 1901-ben. A BME szakmailag illetékes kollégiumainak számításai szerint: 113 éve.
Harc a Nagyúrral
Ady elítélése abszurd, akár a kukázás pénzbüntetése. Fellebbezett is, semmisségi panaszt nyújtott be, majd A nagyváradi káptalan című írásában következőképp kommentálta a döntést 1901. december 19-én:
„A nagyváradi latin szertartású káptalan főtisztelendő, nagyságos és méltóságos tagjai gratulálhatnak önmaguknak. Mától kezdve nincs köztük >>mihaszna<<, nincs köztük >>ingyenélő<<. Ítéletben kimondta a tekintetes törvényszék…(…) Ez fényesen, szépen sikerült. Hejh, de pompás előrelátással csinálták is meg ezt az új sajtótörvényt!....Fiatal, túlontúl becsületes hitű, butaságok ellen küzdő, kis újságíró cikket ír, amelyben azon meggyőződésének ad kifejezést, hogy a Káptalan sornak nem mindegyik lakója teljesíti a hivatalát krisztusi szellemben.” (…) Három nap? Jó, hogy akasztófára nem kerültem.”
„Tudja isten, egy darabig az forgott az eszemben, hogy nem szúrok meg többé a tollammal senkit. Sem hájas kanonokot, sem feudális pisztolyos urakat, senkit, de senkit…Miért legyek én őrült spanyol – Kisázsiában. Menjen minden visszafelé. (…) Szükségem van nekem erre?...Hát szükségem van. És egyelőre nem kívánom az eszemet csöndes sutra tenni, sem tisztességesebb országba kivándorolni. Nekem megvannak a magam törvényei, ezek kedvéért kiállom a dicsőséges magyar államét is. Egyébként sok fényes rehabilitáló ítéletet kívánok még minden káptalanoknak. Sajnos nem ígérhetem meg nekik, hogy jövőre már nem zárhatnak el. Még egyszer-kétszer tán útjukban leszek.”
Az ítéletet a nagyváradi királyi ítélőtábla 1902. május 29-én jóváhagyta.
Ady egy héttel későbbi jegyzetében hangnemet váltott: „Ha azt írja valaki egy kanonokról, hogy nagyon drágán él, mindjárt ráfogják az emberre, hogy szekularizálni óhajtja a papi vagyont.” Majd ironikusan referál egy kurrens celeb, egy „egzotikus princ”, egy Győzikébe oltott Kozsó, Jukantor herceg Párizsban publikált „ragyogó cikkére”, miszerint „a lázasan dolgozó művelt emberiség célja voltaképpen egy a tropikus tájak semmittevő lakóinak céljával”. Hiszen, „az emberiség azt az állapotot igyekezik megteremteni, melyben örökös élvezetben, a semmittevés boldogságában lesz része mindenkinek.” És erre fel kérdezi Ady: „Valóban lehet-e szebb célja az emberiségnek, mint az eljövendő, új olümposzi életnek a kiküzdése? És ha a nagyváradi kanonokok esetleg már előlegezték volna maguknak ezt az Olümposzt, hát olyan nagy baj ez? Csak ezt akartuk kérdezni. Ezt is csak így szelíden.” (Az ingyenélés, 1902. május 29.)
Másfél év telt el az ügy kipattanása óta, mikor 1903. március 5-én a magyar királyi Kúria, az akkori legfelsőbb bíróság jogerőre emelte a még mindig csak huszonöt éves „éretlen újságírógyerek” büntetését. Ahogy Ady Endre sajtópöre címmel nyugtázza 1903. március 7-én a Nagyváradi Napló: „Bele kell törődni, hogy ma a szabad és őszinte kritikájú tollat így honorálják.”
Ady 1903. június 6-án vonult be a nagyváradi királyi ügyészség fogházába, és három nappal később szabadult. Onnan kijőve, a meghurcolás után írta meg első igazán adyendrés versét, a Vízió a lápon-t:
„Ez itt a láp világa. Szürke,
Silány, szegény világ. Megülte
Az örök köd, mely egyre rémít.
A láplakók közt várom én itt
Az én szép, fényes reggelem,
Bús esti köd rémít s borul rám,
De az a reggel megjelen.
Rémek közt, gomolygó ködben
Elszürkül minden itt a lápon,
A lelkem villan néha-néha,
Szikráit a rémekre hányom
S hogy el ne izzék, hogy legyen:
A szürkeségből néha-néha
Kidugom büszke, nagy fejem.”
Jót tenni jó? Ha jobban belegondolunk, a nagyváradi kanonokok valóban jót tettek: Adyt a beperléssel országos ismertséghez segítették, és az addig többnyire sablonos szerelmes verseket, múló pipacsénekeket író költő ekkortól kezdett politikai verseket írni, tele indulattal, mert valami neki nagyon beakadt.
Legközelebbi kötete lett az Új versek, 1906-ban.
Persze az nagy kár, hogy 100 év alatt szart se tanultatok.
Ha tetszett, olvassa el más progrock szövegeink is magyar írók meghurcolásairól:
"A nemzetölés céltudatos kitervelőinek vak eszköze" - Babitsot megtámadják nemzetgyalázásért a Játszottam a kezével miatt
"Stílusa alkalmas a hánytatásra" - József Attilát perbe fogják istenkáromlásért a Lázadó Krisztus miatt
"Összeszorított combokat feszeget átizzadt szerelemmel" - Radnóti Miklóst perbe fogják az Újmódi pásztorok énekéért
"Hajlandó-e miniszter úr máglyán elégetni" - Betiltják Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét
Kövesse Facebookon a Page Not Found történelmi stúdióblogot!
