Versailles, királyi udvar, producerszoba.

Sok-sok tükör, hátul a híres XIV. Lajos-portré, amin úgy néz ki, mint az Uriah Heep énekese, márványszobrok, középen a scriptdoktor asztala, azon teli hamutartó és egymáson heverő forgatókönyvek, a scriptdoktor gyűri az arcát, Moliére nagyokat nyel, míg Lully Psychéje szól. Jobboldalt egy stilizált tölgyfaajtó, jobb fönt „LÓFASZ SZERZŐ” feliratú táblát lógat be egy puttó, az előtérben elsétál egy zöldalmát csócsáló térdharisnyás kamasz fiú. A scriptdoktor asztalhoz csapja A fösvény kéziratát, zene vége.

SCRIPTDOKTOR (lendületesen): Moliére, baszd meg! Nem hiszem el. Már megint. Legalább egyszer agyalnál egy kicsit, hogy ne mindig egy semmiből előkerült milliomos apával, özvegy nemessel oldass meg mindent. Most is, „Anzelm úr”, faszom, az eszem megáll. Ennyi volt. Irány a balett.

MOLIÉRE (sír): Végem! Végem!

Tompa kopogás a tölgyfaajtón.

SCRIPTDOKTOR (dühösen): Ki az?

SÉTAPÁLCÁS ŐSZ FÉRFI (Sinkó László hangján): Anzelm úr vagyok.

Függöny.

Vége.