DAS BLOG - Közélet Kultúra Kritika (de Győrffy Miklóst itt ne keressék!)

Csucsu - REFLUX

Csak a műholdak tömörültek (Rue Van Damme, szeptember 12-18.)

2011. szeptember 15. - csunderlik.péter

Eheti Rue Van Damme: Tökéletes katona, Űrodüsszeia, Mad Max, továbbá elmondom, miért George Lucas a filmgyártás Mike Oldfieldja, bemutatom a THX 1138-at, lesz még Dean-kultusz, Scorsese Dühöngő bikája, Piszkos Harryval folytatódnak a republikánus filmnapok és zárunk A szakasszal.

HÉTFŐ Múltkor gondoltam, hogy megnézem John Woo-tól a Tökéletes célpontot [amely valójában „Hard Target”, vagyis hárompálcás nehéz célpont, akár a céllövöldés csöcsös naptár, szóval a legkevésbé sem könnyű préda, ami adná magát, de megkívánta a gátlástalanul csatlakozó hazai forgalmazás] beírtam a keresőbe, hogy „tökéletes”, mire kiadta, hogy A tökéletes vagina. Nem tudom, ez az új Roland Emmerich? Mindenesetre Roland Emmerich hollywoodi referenciafilmjét, az 1992-es Tökéletes katonát sugározza a Cool TV 21:20-kor Jean-Claude Van Damme-mal és Dolph Lundgrennel. Van Damme-ról többször is értekeztem, mesét is írtam, de a filmes antitézisét hozó, Dolph Lundgren alakította Andrew Scott őrmesterről nagy általánosságban méltatlanul megfeledkeznek a Van Damme-ot cséplő elemzők, teszem azt a svéd tornatanár magyar alteregója, Lakner Zoltán politológus. „Valahol egy szupertitkos katonai bázis hibernálókamrájában majdnem kopaszra borotvált, acélos izmú férfiak alusszák gépálmukat”, ezt a képet nevezem én árja esztétikával kombinált futurisztikus homoerotikának, nem csoda, hogy hűtik őket, mert különben leolvadna a lakókocsi, annyira meleg. A Frankensteint idéző szüzsé szerint Vietnamban elesett katonákat jegelnek le, élesztenek újjá (23 25 évvel később), és kondicionálnak irányított, kvázi-zombi kommandósokká. „A testek szupergyorsítása során a halott hús élő szövetté alakul, de ha a folyamat megindul a testek nagy mértékben túlhevülnek, ezért kell folyamatosan hűteni, az agyat redukálni és irányítani.” Majd én szupergyorsítok neked. Egyébként az agyzanzásítás tökéletesen sikerült: Dolph Lundgren/Andrew Scott őrmester, a levágott füleket nyakláncra fűző, csörgető neurotikus a filmtörténelem egyik legsuttyóbb monológját prezentálja nekünk a templomban/esztékában (már nem emlékszem) „Én, Andrew Scott, az amerikai hadsereg őrmestere” – kezdettel, „mert csak így nyerhetjük meg ezt a kurva háborút” – kifutással, jó adag szalonrasszizmussal. „Benyalhatnak, mmma!” Ugyanis a tökéletes katonákból előtörnek a halált megelőző vietnami emlékek, ez az ún. poszttraumatikus regresszió, és „Scott azt hiszi, hogy még Vietnamban harcol a felkelők ellen”. Pedig csak körbe kéne néznie, hogy lássa, nem a dzsungelben van, hanem Esztergom-kertvárosban, és közben eltelt egy negyedszázad. És ez a barom parancsnok volt Vietnamban. Itt pedig a kritikám A tökéletes katona II. – A visszatérésről.

KEDD Mélyhangon megszólaló halk dübörgés, majd felharsanó trombiták a főtémával és velőtrázó üstdobütések óriás buzogánnyal: éjjel Kubrickot kapunk ajándékba, akár egy sokkoló, fekete obeliszket, ami evolúcióba hajszol minket. Stanley Kubrick a filmtörténelem utánozhatatlan, egyedi, Föld-Hold-Nap – együttállás – kaliberű nagysága. Ő a rezzenéstelen kezű, szénszemű, acélszívű géniusz, aki szinte minden műfajban megteremtette a tökéletest, mert minden jelenetet hetvenszer újravett, a színészeket teljesítőképességük határaiig hajszolta, és akkora abszolút perfekcionista volt, hogy fogmosás közben véresre törölte a seggét. „Csináljon bárki bármit, amit én csinálok, az összehasonlíthatatlanul jobb lesz”, szól a krédó. Annyira rajongok érte, hogy írástechnikailag eddigi legjobb képversemben is őt próbálom letapogatni, ahogy belekapaszkodok a világűrben hangtalanul sikló, csontszínű űrhajóba. A TCM 22:55-kor vetíti az 1968-as, négy év munkával készült és „minden addigi technikai fogást és konvenciót felülmúló, máig a műfaj legnagyobb klasszikusának tartott” 2001:Űrodüsszeiát, ami legalább annyira lenyűgöző, mint amennyire sokadszorra is érthetetlen. Ez az űropera ugyanis elsődlegesen, Kubrick vallása szerint, „egy zenemű rangjára áhítozott”, ezt ambicionálta, amellett, hogy elkészítse a tökéletes sci-fi-t, és mellékesen olyan kérdéseket kerülget a maga hiperlassan hömpölygő módján, mint a végtelen, az értelem, az ember és az idő, szóval csupa kékdunadunyhába süppedős téma a kényelmesen kipárnázott kulturális elfekvőben. Bár Kubrick biztos volt benne, hogy ezzel a szélesvásznú űreposszal minden díjat elkerülhetetlenül besöpör, a film a maga korában megbukott, hiába emelte popkulturális toposszá a gyilkoló számítógépet. Csak és onnantól lett kultusza, hogy az LSD-szubkultúra felfedezte magának és beültek a moziba utazni, mert az Űrodüsszeia utolsó ötöde, a Jupiter és azon túl, nettó trip. Újabban legtöbbször a Pink Floyd ’71-es Echoes-ával keverik, az elszállás garantált, űrfilm, űrzene, űrutazás, még egy szimpla éjjel is, csak holdsétásan szökkenjünk túl, és ne agyaljunk azon, miért őrül meg HAL, csak a végén, hogy mi a könny a csillaggyermek.
Ugyanitt, az Űrodüsszeia előtt, csak dramaturgiai okokból megcseréltem, a Mad Max II. – Az országúti harcost tűzik képernyőre 21:00-kor. Hittétek volna, hogy ugyanaz írta és rendezte a Mad Maxet és a Babe-et? Azt lehet mondani, hogy ez a két végpont, ami között általában elhelyezzük a filmeket. Az 1979-es ausztrál Mad Max a tejfölösszájú Mel Gibsonnal a maga nemében az egyik kedvencem. Mennyiből forgatták? Hárommillió forintból? Amit az akkor huszonnégy éves, elsőfilmes George Miller teljes egészében maga finanszírozott. Ilyen hatékonysággal kell filmet csinálni. Össze kéne gyűjteni azokat a rendezőket, akik kezdőként saját zsebből vagy kölcsönökből forgattak le egy szerzői filmet, amivel menten berobbantak és a film kultusz lett, kasszasiker. Izgalmas sztorik. Kaland, játék, kockázat. A Mad Max közeli jövőben játszódó, szűk perspektívájú bosszúfilmjét (melynek potenciálját jelzi, hogy mindössze egyetlen jelenetének lenyúlásából nőtte ki magát az egész Fűrész-dimenzió) a Mad Max II.-ben George Miller egy apokaliptikus, posztindusztriális cyberpunk-vízióvá, disztópiává tágítja, és igazából itt rendezi be a Mad Max-kánont. Nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy az első rész robbanása után már volt büdzsé karakteres jelmezekre. A rácsos álarcú hordavezér egészen félelmetes, maga a megtestesült Attila. Ehhez képest mekkora arcvesztés a Babe. Bár, ha jobban belegondolok, a Babe elég keményen reflektál a holokausztra.

SZERDA George Miller–Babe-Mad Max – dilemmához hasonló a Baljós árnyak relációja a THX 1138-cal, a fiatal George Lucas 1971-es sci-fijével, amit 16:25-kor vetít a Cinemax, hihetetlen. A frissdiplomás, kísérletező, esztékákeretes különc zseni Francis Ford Coppola támogatásával csinálta meg ezt a kompromisszummentes, nyomasztó disztópiát, amelyben minden díjat besöprő főiskolás vizsgafilmjét bővítette egész estéssé. A jövő steril, számítógépek uralta célracionális társadalmában, metropolisában a kopaszra borotvált, fehér köpenyes, azonosítószámokkal jelölt, időből kiszakított embereket államilag gyógyszerezik és szedálják le érzelemmentessé, hogy minél hatékonyabban, kvázi-programozva végezhessék elidegenítő manufaktúramunkájukat, csak arra kondicionálva. THX 1138/Robert Duvall nyugtatóadagját azonban elszabotálja egy megváltó státuszú, angyali hippilány [a film kedvéért derékig érő haját borotváltatta kopaszra Maggie McOmie], amitől THX 1138 érzelmeire ébred, szerelembe esik, szeretkezik. Az utolsó aktus a Földön kíméletlenül lelepleződik a széjjelmonitorizált világban. És minthogy a szex tiltva van, az embereket klónozással szaporítják, Robert Duvallt a villanybottal döfködő, csillogó, android fémzsaruk börtönbe hurcolják, ám ott megismerkedik a lázongó hologrammal, SEN 5241/Donald Pleasance-szel [aki egy korai Joe Pesci, és Joe Pesci lehetett volna, ha nem jön Joe Pesci], és megszöknek: a low-budget sci-fi vége igazi katarzis a föld alól szabadulás Japánban felvett, Napba olvadós képével. George Lucas a technicista társadalom rémének jól ismert toposzait, kliséit mondja fel, ismétli el [elég egyértelmű Fritz Lang 1927-es Metropolisának és Jean-Luc Godard 1965-ös Alphaville-jének hatása], de a vizuális megjelenítés, a látomás sokkolóan jó. Félelmetes, hogy a fiatal Lucas mennyire ura a technikának [ilyen példátlan magabiztosságot a kamasz Spielberg első filmjénél, A párbajnál éreztem]: elég csak az alagutas üldözést megnézni, mennyire brillírozik a matchboxoknál fixált George Lucas, és hogy milyen jól játszik az effektekkel és hanghatásokkal. A trükkök mentén kvázi előtanulmánynak is felfoghatjuk a Star Warshoz a THX 1138-at, amelyet Lucas „a legmélyebb filmjének tekint”, meg is bukott. „Társadalombírálata tán idejét múlta, de a fényképezés és az újító hangvágás miatt azt kívánjuk, bár térne vissza Lucas a kísérletező filmezéshez”, írja a Filmlexikon. George Lucas a filmgyártás Mike Oldfieldja: úgy van rátekeredve a Star Warsra, mint Oldfield a Tubular Bellsre. Szakaszosan remastereli és áteffektezi, de képtelen bármi újjal, sokkolóval, avantgárddal meglepni, pedig már igazán megtehetné, ahogy egykor meglépte a THX 1138-cal. Helye megkérdőjelezhetetlen az ihletetten induló, de hamar elkurvuló rendezőzsenik sorában, szorosan Steven Spielberg mellett.

CSÜTÖRTÖK Hollywood Major Tamásának, Elia Kazannak 1955-ös klasszikusát, az Édentől keletre Steinbeck-adaptációját adja a Filmmúzeum 16:25-kor James Deannel, és ki ne képzelte már magát neki, aki bőrjakóban beszedett egy szemhéjrepedést. John Steinbeck nagyregénye közel hatvan év és több generáció életét jeleníti meg, erőteljes bibliai felhanggal, Káin és Ábel parabolája végigkíséri a Trask és Hamilton családok történetét, a jó és rossz állandó konfliktusának hangsúlyozásával, a kérdéssel, hogy vajon felülkerekedhet-e az ember a benne élő rosszon, már ha körül lehet rajzolni, mint daganatot a röntgenen. Kazan a maga adaptációban a regény utolsó harmadát emeli ki, és a szülői visszautasításra helyezi a hangsúlyt: miképp Jahvénak minden épp ésszel felfoghatatlanul nem volt kedves a földműves Káin zöldségáldozata, csak öccsének, Ábelnek elsőfű-báránya, és hogy ez az elutasítás milyen belső feszültséget generál. Az Ószövetségben, tudjuk, testvérgyilkosságot eszkalál. A problémás ajándék jelen esetben ama összeg, amit az ifjú Cal Trask/James Dean a világháborús konjunktúra feláras terményértékesítéséből szerzett, és ezzel kedveskedne édesapjának születésnapján. De ajándékát a képmutató apa elveti, a nyerészkedésért fiát megveti. Lehet motorra szállni.
Elég könnyű úgy kultikus ikonná válni, ha valaki huszonnégy évesen, regisztrált rebellisként, mintegy megelőlegezve a beatgeneráció, Ginsberg, Kerouac közelgő korszellemét, három óriási alakítással a háta mögött motorbalesetben hal meg. Ez katalizálta a Dean-kultuszt, és ki tudja, hogy kifutotta-e volna magát Marlon Brandónak [akit sokáig Dean-epigonként jegyeztek], de meg kell hagyni, hogy az Édentől keletrében mindenkit lejátszik, messze. Dean nem csak imitálja az érzelmeket, hanem életre kelti Calt. A folyton megfelelni vágyó, de a játékszabályokat nem ismerő, frusztrált, kontrollálatlan indulatokkal teli főszereplőt, aki mellett Abra, Aron, a serif és Adam is csak ripacsok a vásznon. [Ha már a Major Tamás-analógiával eljátszottunk, akkor itt be kell emelni Soós Imrét a Körhintából, aki huszonhét évesen lett öngyilkos, és itthon őt övezte hasonló kultusz.] Egyébként az is nagyot lendített Dean ikonná válásán, hogy Robert Altman már 1957-ben leforgatta a The James Dean Story című dokumentumfilmet, amiben Altman rajongóként emeli piedesztálra James Dean életét, korai halálát, mindent a „végzettel” magyarázva, bármit is jelentsen. Giccsparádé. [Beszélgetőtársam Héger Barbara volt.]

PÉNTEK A republikánus filmnapok a Bosszúvágy-széria után Clint Eastwood önazonos szerepével, az 1971-es Piszkos Harry-val folytatódnak, az egyik kedvencemmel, amit 21:45-kor vetít az MGM. Harry Callahan aztán rendet tesz San Franciscóban: párosával lövi ki a perverz alakokat, és már a földön kúszik a kábítószeres, de ellövi a másik térdkalácsát is. Callahan mélyen megveti a szociológiát. Nincsenek kérdései, csak válaszai. Főleg az elromlott, elferdült igazságszolgáltatásra, amellyel szemben pozícionálja magát a Budweiser/hamburgeres/lőtér - háromszögben: „Manapság, ha egy zsaru kicsinál egy rohadt punkot az utcán, jobban teszi, ha elássa a holttestét, mert azok a tetves ügyészek előbb-utóbb úgyis minket vágnak a sittre, az igazi bűnösök meg szabadon futhatnak”, hangzik a tételmondat, és a cinikus Callahan felügyelő nem ehet meg nyugodtan egy whoppert, mert máris táskát lop egy harcsabajszos afroamerikai. Achtung, néger! Ez az egzisztenciális feszültség, ami kirobbantja a bűnözőket, és végül kizsigereli Skorpiót, a San Franciscót rettegésben tartó egzaltált orvlövészt. „Ezekhez az emberekhez az én módszereim kellenek.” A Magnum-fétisben tobzódó, kötelező klasszikusa a Pax Americana-vonulatnak.

SZOMBAT Nem kérdés. A Cinemax 22:00-kor Martin Scorsese De Niróra öntött filmjével, az 1980-as Dühöngő bikával kínál meg, márpedig a Scorsese – De Niro a legerősebb páros. „Csak azoknak a filmeknek van tétje és értelme, amik a rendező szívéből robbannak ki”, mondta John Cassavettes, és Martin Scorsese igazán személyes filmként forgatta le az ökölvívás Tony Montanájának, Jake La Mottának true story - karriertörténetét a Rocky-filmek sikerének köszönhetően [a producerek is ugyanazok voltak], mondhatni önterápiás célzattal. Scorsese ekkor a legmélyebb válságban volt, határhelyzetben: musicalkísérlete, a New York, New York megbukott, felesége elhagyta, kokaintúladagolással került kórházba, teljesen szétesve, összeomolva. Úgy állt hozzá, hogy ez lesz az utolsó alkotása. Az igazi Scorsese-filmeknek két fő alakját tipologizálják: az önjelölt szenteket, véleményes Megváltó-alteregókat [mint Travis Bickle a Taxisofőrben] és/vagy „a világhódító ábrándokat dédelgető, őserejű szenvedélyektől hajtott, megszállott és különc alakokat”. Mindkettőt Robert De Niro hozza legjobban, tudjuk, de mind közül kiemelkedik Jake La Motta – alakítása, ahogy hozza a tesztoszteronbomba, kultúra nélküli, vadállati bokszolót, aki gyorsan felér a csúcsra, világbajnok lesz, de képtelen bármit is konzerválni, mindent felzabál és felemészt maga körül. Scorsese vérrel és verítékkel festette meg ezt a filmet, De Niro pedig közel harminc kilót szedett föl, hogy eljátszhassa a süllyesztőben, lokálokban eltűnő, elhízott Jake La Mottát. „Uralkodásodnak vége, megmérettél és könnyűnek találtattál.” (Dániel 5,26-27) Micsoda paradoxon. Hatalmas film.

A legerősebb páros

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

VASÁRNAP „Ifjú, örvendj fiatalságodnak.” (Prádikátor könyve) Sokan banalitással és giccsel vádolják Oliver Stone 1986-os Vietnam-filmjét, A szakaszt, amit az m1 vetít 21:00-kor. Oliver Stone akkoriban még nem indiántolldísszel a fején forgatott, és ez meg is látszik. A sasesztétika helyén egy kérdőjel tátong, mint minden Vietnam-traumafilmben, sámándobok helyett pedig a barokk adagióhoz nyúlt az Amerika lelkiismeretét játszó mester, eléggé el nem ítélhető módon, ezzel elmélyítve a történetben meghúzódó giccs-problematikát. Ugyanakkor mégis működik: Elias halála benne van a 10 legtöbbet idézett lelövetésben. Hatásvadász, de legalább hat. Erős, ütős film A szakasz, amiben a kvázi-Oliver Stone-t játszó fiatal, málészájú, apa- és Christian Slater-komplexussal küszködő Charlie Sheen/Chris Taylor rajzolatlan lelkéért küzd a démon és az angyal: a piás, militarista, soviniszta, redneck Barnes, vagyis az önazonos szerepben élete alakítását nyújtó Tom Berenger, és antitézise, a krisztusi figura, a pacifista, füves hippi-karakter, Elias/Willem Dafoe, akik minden tekintetben egymás tagadásai. Egy percig sem kérdés, hogy melyikük a szimpatikusabb, de a totális háború nem ebből a perspektívából teszi fel a kérdéseket: ebben a határhelyzetben Barnes-ra kell esküdni, mert jó eséllyel csak a Sátán vihet ki minket a pokolból, virágos-füves hippi-attitűddel mi is egy árokban végezzük.

„Mert csak így nyerhetjük meg ezt a kurva háborút” – hogy Dolph Lundgren/Andrew Scottot idézzem.

Rue Van Damme. Műsorajánló minden héten a Csucsuka blogon. Mert ennél jobb zene nincs is Bécsben.
 

A bejegyzés trackback címe:

https://csucsuka.blog.hu/api/trackback/id/tr153226472

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

travis 2011.09.15. 14:05:48

Harry Callahan ánglius változata: www.youtube.com/watch?v=OVOSfHFNlcI

A törzsfejlődés annyi, hogy Piszkos Harry-vel ellentétben ez a Harry önvédelemből, és nem hivatástudatból ránt pisztolyt, máris leradírozva ezzel saját homlokáról az "öntörvényű, ki-ha-én-nem, fasiszta, republikánus, fehér faszkalap" jelzőt.

csunderlik.péter · http://csucsuka.blog.hu/ 2011.09.15. 14:57:21

@travis: Egészen új oldaláról ismerhetem meg benne Michael Caine-t. Ő a tiszteletet megkövetelő tory. Amúgy neves fekete igazságosztó/önbíráskodó - karakter létezik a filmtörténetben?

travis 2011.09.15. 15:40:39

Repubi helyett a tory a helyes, való igaz.

"Amúgy neves fekete igazságosztó/önbíráskodó - karakter létezik a filmtörténetben?"
Létezik dögivel. A legismertebb: Shaft
A kulcsszó: blaxploitation
www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=4009

travis 2011.09.15. 15:43:36

Csak ők Wagner helyett funky-ra aprítják az ellent.