DAS BLOG - Közélet Kultúra Kritika (de Győrffy Miklóst itt ne keressék!)

Csucsu - REFLUX

Kontratimp az első taktusban: Rock Me Amadeus (Rue Van Damme, augusztus 15-21.)

2011. augusztus 17. - csunderlik.péter

Van: Az ötödik pecsét, Tágra zárt szemek, Elemi ösztön, variációk a Honfoglalásra, és persze az Amadeus, mert ennél jobb zene nincs is Bécsben. A vicceskedéstől a kisesszékig.

Múlt héten voltam Szigeten, Kasabianon és Judas Priesten. Elkövettem azt a hibát, hogy túlságosan mélykivágású, kvázi-vényakú pólóban mentem, ezért sorban állás közben, a pultnál frusztrálódva, ahogy egyre csak ment föl az agyamba a pumpa, egyre idegesebben csavargattam, már tépkedtem a mellkasszőröm, végül odáig eszkalálódtam, hogy kitaláltam, én vagyok Tony Montana, aki majd szétkúrja a külföldieket [kivéve a politikai menekülteket]. Persze, ezzel már a koncertek előtt egy radikálisan téves pályára kerültem, olyan félreértésekkel, mint a Chemical Brothers vagy a mentolos tubák. De legalább a feleségemnek venni akartam tigrist és párducmintás feszes rucit is. Az én feleségem ne szégyenkezzen. Szóval a jelenlétem volt annyira súlyos, mint amekkora sokk lehetett a szegecselt bőrmellényes metáltársadalomnak, hogy Rob Halford homokos. És ennél már csak ütősebb műsorok lesznek a héten, amúgy meg nem győzöm hangsúlyozni, hogy itt mindig a lírai énről és a magát felfüggesztő narratíváról van szó, felesd el.

HÉTFŐ Ide tegyék őket, ide tegyék őket, hozzám, hörgi ketrecét rázva az elképesztő állkapcsú Conan [kevercse egy bulldognak, egy lemmingnek, Casper Van Diennek és egy harapáshibás Habsburg-fattynak], ez egy zsarukat követelő haramia, és szükség esetén, én és a seggem ideát vagyunk, vagy legalábbis a Viasat3-on, ahol 21:25-kor kínálnak meg minket az 1989-es Tango és Cash-sel, a peresztrojka máig ható akciófilmjével, ahonnan olyan szavakat tanultam meg, mint a poloska és a prototípus, vagy azt, hogyha csak egy dróthoz érsz hozzá és nem a földön állsz, nem ráz meg az áram. A vámos kollégám pedig innen tanult vallatni. A börtönrockos bosszúszüzsé klasszikus, mindenki ismeri, akár azt, hogy Rambo csak egy buzi, mert az egész filmben végighúzódnak az oda-visszautalások, Sylvester Stallone / Ray Tango és Gabriel Cash / Kurt Russel pedig egyaránt legjobbját hozza az antitetikus szuperzsaruk szerepében, úgy szövegileg, mint mimikailag. Az egyik csúcs mindenképp Cash vallomása. Mi lett volna, ha Drasche-Lázár Alfréd helyett őt visszük magunkkal a párizsi békekonferenciára? „Apponyi úr az előbb nagyon szép beszédet mondott. Én nem vagyok ilyen megbocsátó.” Alap, akár az, hogy rendőröket sose tesznek össze köztörvényesekkel. Amúgy kiemelendő még a szintetizátorhős filmzene, Teri Hatcher ventilátoros szólója, a fuldokló kobold, a multioptipupiloptómiás sompolygó tudósbarát króm szuperautója, és persze az egerekkel játszó főgonosz, Yves Peret, aki egy Soros Györgyből klónozott republikánus szenátorba oltott építési vállalkozó, maga az acsarkodó posztmodernitás. És ha már annyi idézet: a végén a kvázi-tükörlabirintusos leszámolás a Sárkány közbelép filmtörténeti fináléja előtt tiszteleg, vagy csak szimplán ellopták. Az biztos: Tango és Cash olyan két pólus, melyek mentén már húsz éve polarizálódunk, alapvető vonatkoztatási pont, ki melyiket választja, hát ott a helyük olyan klasszikusok sorában, mint Chip és Dale, Sartre és Camus, Tomóceusz Katatiki vagy Gyugyu. „Fájdalommal közlöm, hogy környezetszennyező anyag került a levegőbe. Úgy hívják: Peret.” „A csillagnak neve pedig üröm: változék azért a folyóvizek harmadrésze ürömmé, és sok ember meghala a vizektől, mivel keserűkké lőnek.”

KEDD „Mikor az ötödik pecsétet feltörte, láttam az oltár alatt azoknak lelkét, akiket Isten igéje és tanúságtételük miatt öltek meg.” (Jelenések könyve 6,9) A Filmmúzeum 21:00-kor adja az 1976-os Az ötödik pecsét című magyar végítélet-parafrázist, melyet Sánta Ferenc azonos regényéből készített Fábri Zoltán, aki világklasszis rendező, és lehetne dobálózni, hogy ő a magyar XY, de a maga jogán is helyet követel a filmtörténelemben. Az ötödik pecsét a legerősebb magyar film, ez a Filippovok általános álláspontja is, egyetemes érvénnyel, és én csak másfél hónapja láttam először, de utána menten meg kellett még egyszer néznem, és még kétszer. Megpofoznád Krisztust, hogy mentsd az életed? Jézusom, mindjárt leszerelem a tükröket, gondoltam. Hogy repülősóval absztraháljunk: Tomóceusz Katatiki vagy Gyugyu? Ki lennél, egy Isten háta mögötti sziget istenkirály zsarnoka, aki mindent megtehet, mert egy istennélküli világban ő maga az erkölcs, és ezért kedvére kínozza alattvalóit, vagy Gyugyu, az ő erényes, jámbor szolgája, akinek Tomóceusz Katatiki levágatja orrát, fülét, meggyalázza feleségét, egy másik kéjenc a kisfiát, de Gyugyu, az együgyű Jób, minden este nyugodt lelkiismerettel feküszik, mert bűntelen? Egyáltalán, mi az erény és mi a bűn? Ezek csak valamilyen relációban képzelhetők el, mert civilizációs termékek, ergo Tomóceusz Katatiki istenkirályságára nem érvényesek, vagy létezik objektív jóság és egyetemes igazság? Ez a kérdés bizony Isten létéről szól. Aki előtt majd ott kell állnod, és tanúságot kell tenned. Vagy nem. Vukán György bazári zenéjére, mintha csak bábosok misztériumjátéka következne, 1944-ben, az ostromlott Budapesten öten témáznak erről a kocsmában: az órás (Őze Lajos), a könyvügynök (Márkus László), az asztalos (Horváth Sándor), a korcsmáros (Bencze Ferenc) és a fényképész (Dégi István), miközben szinte vágás nélkül, Max Ophüls-i esztétikával kering körbe köztük Fábri Zoltán kamerája. „Felkoncollak, én kis Gyugyum, naná, hogy Tomóceusz Katatiki leszek”, ahogy még aznap éjjel a seggrészeg Márkus László motyogja a kurvának, aki egy marhaszügyért lefekszik vele, miközben Hieronymus Bosch – képek hallucinációi gyötrik. Ez a legerősebb jelenetsor, amit eddig magyar filmen láttam, és nem valószínű, hogy az elkövetkező száz évben felülmúlják, Az ötödik pecsét akkora együttállás. Másnap már mindannyiuknak a Hűség Házában kell hitvallani. Én nem szeretem Latinovitsot, nekem túlságosan modoros, de meg kell hagyni, az eddigi filmesek közül a legördögibb Sátánt hozza a kimért, napszemüveges, civilruhás nyilas őrnagy szerepében, a hideg kirázott. És csak mellékesen: Az ötödik pecsét végénél nagyobb katarzist elképzelni se lehet.

Amikor múlt héten megjegyeztem, hogy Kubrick pornófilmes ambíciói kivitelezéséhez [„úgy gondolta, a pornófilmekhez már rövid idő alatt annyi vizuális klisé, közhelyes beállítás tapadt, hogy akkor tudja igazán, mindennél jobban bizonyítani rendezői képességeit, ha dekonstruálja a műfajt és újrateremti azt”] legközelebb az 1997-es Tágra zárt szemek orgia-jelenetében jutott „ám az meglehetősen banálisra sikeredett”, akkor azzal nem arra céloztam, hogy béna, hanem arra: nagy valószínűséggel én is ezeket az ötleteket, kliséket [maszkos, kámzsás alakok, kántálás, tömjénfüst, meztelen nők, rituális billegés] dobnám be, ha filmes szexmisét kéne komponálnom. És valljuk be, egy olyan sötétlelkű rendezőgéniusztól, aki legalább négy műfajban (szatíra, sci-fi, kosztümös film, horror) letette a tökéletest, elvárnánk, hogy utolsó filmjében is paradigmatikust alkosson. A Tágra zárt szemek csak Kubrickhoz mérve gyengébb, hiszen ő csak önmagával mérhető, de egészen kiváló szexuálpszichológus film, expresszív, szuggesztív, és ha akarjátok megalázva látni Tom Cruise-t, akkor mindenképp nézzétek az MGM-en 22:00-tól Arthur Schnitzler szecessziós Álomnovellájának kortárs adaptációját Tom Cruise-zal, Nicole Kidmannel, Sidney Pollackkal, a végigkeringő hangulatos valcerrel, kéz a kézben, hóesésben, álomba folyó, inkább az érzékekre, mintsem az értelemre ható mozaikokkal, és egy luxuskurva hullájával, aki szétkokózta az agyát, megdugták, ennyi. Vagy mégsem?

SZERDA Bevállalnám, hogy Komárom-Esztergom megye legnagyobb Woody Allen-rajongója vagyok, már ez milyen zűrösen és futurisztikusan hangzik, hát még a mester 1973-as burleszkbe oltott sci-fi disztópiája, a Hétalvó, amit szintén az MGM tűz képernyőre 22:15-től. Még sose voltam ennyire szerelmes Diane Keatonbe, mint itt Luna Schlosserbe, a fuccsolt, hisztérikus költőnőbe, aki orális szexből kandidált. A bonyodalomban ő adatik botcsinálta segítőtársnak Miles Monroe/Woody Allennek, a műtétje után kétszáz évnyi komából felébredő, értetlen és hitetlen szaxofonosnak, akit azért ébresztettek föl a marxista ellenállás sejtjei, hogy regisztrálatlan idegenként ellopja a merényletben felrobbantott Vezér egyedül megmaradt orrát, amiből párthívei újra akarják klónozni a szélütött diktátort, és közben széles gesztusokkal ripacskodhatnak, de imádom. „Miféle kormányzatuk van maguknak? Ez rosszabb, mint Kalifornia.” Ám akit idegesít a Woody Allen-jelenség, vagy nem érti a szövegeket, annak is érdemes egy pillantást vetnie, már csak a jelmezekért, a belső díszletekért, a gömbért vagy az orgazmatronért. Woody Allen keményen görbe tükröt tart. "Hát nem érted? Fél év múlva már az ő orrát lophatjuk el."

CSÜTÖRTÖK Mivel a remake-ek korát éljük, múltkor elhintettem, milyen lenne, ha Robert Rodriguez leforgatná a Sárga rózsát Salma Hayekkel/Gregor Bernadettel, vagy Tarantino a Szegénylegények új változatát, ahol mindenféle freak lenne a Sáncban, és egy ponton átváltana a Piszkos tizenkettőbe. Tarantino's The Betyárs A Szegénylegényekkel a betyárvilág unforgivenjét megrendező, és nem mellékesen, inkább az ötvenhat utáni megtorlásokról, konszolidációról milliméterpontos műszaki rajzot adó Jancsótól az 1963-as Oldás és kötés orvostörténetét adja a Filmmúzeum a fiatal, parasztértelmiségit játszó Latinovits Zoltánnal, ott aztán karikásan pattogtathatta a szavakat, ismét, 9:00-kor és éjjel 1:00-kor egyaránt. Én még nem láttam, tíz Üdvözlégy, de meg kell néznem, nem csak azért, mert Martin Scorsese egyik kedvenc rendezője Jancsó Miklós, bármennyire is hihetetlen lehet ez annak, aki csak az aggkori dadaista igényességgel megvert, teljesen esetleges Kapa-Pepe-filmeket ismeri, de Jancsó valaha tényleg tudott rendezni. Csak valahol elmaradt a huszáros trombita és az olasz pornókaland közti félúton, de abból a perspektívából bizony művész a Jancsó, és Feri a kancsó.

PÉNTEK Ha már szex, 21:00-től a Filmpluszon úgymond megnézhetjük az évszázad dugását, valójában egy kókadt krimit, amit ha kihúzunk Sharon Stone-ból, menthetetlenül összezuhan az egész, vagy legalábbis kiábrándítóan semmilyen és érdektelen lesz a fáradt Michael Douglasszel. Biztos, hogy Paul Verhoeven 1992-es kultfilmje, az Elemi ösztön többet ígér, mármint történetileg, mint amennyit végül gondosan összegyűrnek benne, az ondós stricilepedőtől Joe Eszterhas rekordáron elkelt forgatókönyvéig. Én tényleg többre számítottam, amikor először láttam, és ezzel nem tagadom, mennyit playstopoltam a puncivillantó kihallgatást [mellesleg komoly filmben először pinát Antonioni Nagyításában mutattak], és hogy én is beépítettem társalgási mindennapjaimba a fehér sálat és a jégcsákányt, valamint a „Megint piálsz, Mesterlövész?”–fordulatot, és tessék, már Básti Juli hangjához siklottunk. Komolyan, ha tehetném, egész nap Básti Juli hangjával szeretkeznék. Amikor a „Semmiért egészen – Magyar költők szerelmes versei” – kazettát hallgatom, és ott Básti Juli az Akarsz-e játszani?-t szavalja, mindig azt várom, mikor szól ki Kosztolányiból: „Basztál már kokósan, Nick?”. Ez a csúcs benne. Egyébként most elbizonytalanodtam: Paul Verhoeven szatíra-rendező [Robotzsaru, Emlékmás, Csillagközi invázió]. Lehet, hogy eddig tévesen olvastuk ezt a filmet, ami tele volna iróniával? És a bázisszintű megragadás helyett inkább finom szenzorok kellenek hozzá? Bár nem kell itt finomkodni: a diszkójelenet egyszerűen katasztrofális.

Utána 23:20-kor a Kontroll következik. Most nekem a Kontroll nagy reveláció volt, hogy nem menthetetlenül rosszak a magyar filmek. Igaz, egy külföldi magyar, Antal Nimród kellett hozzá, aki kívülről jött, mint ondó a magyar közönségfilm petéjébe, hogy megtermékenyítse azt, csakhogy ne szakadjunk le teljesen az előző film referenciarendszeréről. A Kontroll minden tekintetben ízlésesen lett összelopva, hol harsány, hol sokkol: mi egy vígjátékra ültünk be akkor, de konkrétan klausztrofóbiás sokkot kaptam, mikor Bulcsú a fáklyával kúszott egyre beljebb a Lökdösődő odújában, ahol végül megtalálja, dideregve [lásd még Dante Isteni színjátékát, ahol Lucifer jégbe fagyva fekszik a Föld középpontjában, magzatpózban]. Azért is volt paradigmatikus számomra, mert megmutatta, a, ha még nem is túlzottan eredeti (Luc Besson: Metró), művészieskedő törekvéseket miképp lehet eladni. Mert ha közönséget, sikereket akar, az úgynevezett magaskultúrának bizony föl kell tolni a kapucnis pulcsit, és le kell menni a mélybe. Ha úgy tetszik, a metróba.


SZOMBAT A Duna TV 20:00-kor Koltay Gábor nagy ívű époszát, a Honfoglalást vetíti, ez azért elég mély, ami nemcsak a magyar film, hanem úgy általában történelmünk szégyene, nagylétünk temetője, ahogy egy héttagú besenyő-kommandó kergeti be népünket a Kárpát-medencébe, ennyi fegyveressel követséget se támadnak meg. És akkor egyesek azon kezdtek lovagolni, hogy akkoriban nem is ilyen hátú lovak voltak, meg, ugyan már, ez a tabló nemcsak eszköz-, hanem egyenesen emberhiányos. Komolyan mondom, nekünk ilyen típusú filmet csak diktatúrában lenne szabad legyártani, amikor rendelkezésre áll minden erőforrás. Annyi helyen lehet megütni a Honfoglalást, hogy az ember beleszédül, valami ilyesmit érezhettek őseink, mikor letekintettek a Vereckei-hágóról. Egyébként tudtátok, hogy Álmos szerepét eredetileg Anthony Quinnek szánták? Elvitte volna a költségvetés mások felét is, és akkor lett volna egy kamaradráma. A Honfoglalás igazán megérett egy hollywoodi remake-re, Colin Farrell remek Huba lenne, rendezőnek pedig vagy Mel Gibson, aki kavartatna magának egy ősmagyar nyelvi katyvaszt, vérivással, „büszke hőskarakterekkel, akik patetikus zenékkel kísérve kaszabolnak a pusztában, folyna a vér, húsba merülnének a buzogányok, szuperplánok szétloccsanó fejekről és grandiózus nagytotálok a lovagoló hét vezérrel” (Urbán Bálint), vagy igazán adekvát lenne a sasbuzi Oliver Stone is egy turuleposzra, ahol három és fél órán át hódolhatna indiántolldíszben kedvenc fétisének: sasként keringő légifelvételek, kerecsenként zuhanás a csata közepébe, a kép átvált sasoptikába. Száll, szállj, sólyomszárnyán. Ugye, mennyivel szórakoztatóbban is lehetne ezt csinálni? Nem kéne egy kis variáció? Meddig fokozható ez? De nem feltétlenül a Magyar vándorra gondolok, amit 20:05-kor ad a Viasat3. Ez a vértelen vicceskedés kvázi a magyar Gyaloggaloppnak lett szánva, igen, hát itt a helyünk, nekem sincs akkora kérdőjel a klaviatúrámon, amit az előbbi félmondat igazán megérdemelne. Rokkanva érünk az éjszakába.

VASÁRNAP „Csunderlik, fogd a tollad és írj egy Rekviemet”, álmodtam már ezt, ahogy azt is mondták már egy-ketten, úgy nevetek, mint Mozart az Amadeusban. De csak ezen a két felületen érintkezünk, már ha felületnek lehet ezeket nevezni, és nem egy-egy kiterjedés nélküli pontnak. Mindenesetre a nagy hibákat mindig akkor követtem el régebben, egy messzi-messzi galaxisban, amikor meggyőztem magam, ha Mozart néhány nap alatt megírt egy szimfóniát, utolsó éjjel nyitányokat [„Úgy komponálok, ahogy a disznó hugyozik.” W. A. Mozart], akkor én pár órával leadás előtt miért ne hozhatnám simán a magam kis szakmai-kritikai blabláját, észosztását, csak föl kell tekerni a Rock Me Amadeust. Ennek már vége, azóta alázat van, perfekcionizmus, de az Amadeus attól még ugyanúgy az egyik all-time kedvencem maradt, az m1 21:00-tól kínálja aranytálcán, capezzoli di venere, Milos Forman nyolcoszkáros kosztümös filmjét 1984-ből, Peter Shaffer világsiker bulvárdarabjából, az ihletett Tom Hulce-szal / Mozart [a varsói színpadon Roman Polanski játszotta a maga rendezésében, Magyarországon később Alföldi Róbert] és a geniális F. Murray Abrahammel / a középszerű Salieri, és a hangjegyek rácsain át az Isten mosolyog ránk, aki ajándékba adta Mozartot az emberiségnek, de meszesgödörben végezte, mert érdemtelenek voltunk rá. „Ő volt, ez volt Mozart, ez a vihorászó, malackodó, nyegle kis tacskó, aki ott hentergett a földön”, ez az establishmenttel szemben álló, rózsaszín parókás, piás popper, aki egyszerűen csak lejegyzi a zenét, amit a fejében hall, de nem érti azt, sem az embereket, sem a világot, mert egészen más anyagból van, legtöbbször zavarában vihorászik. Nem is Mozart űz gúnyt Salieriből, az udvari komponistából, hanem maga Isten: „ő csúfoskodott velem a kölyök vigyorán át”. Íme, Mozart így oktat.

„Mostantól ellenségek vagyunk, te meg én, mert ezt a hencegő, élveteg, trágár kis fattyút választottad eszközödül, és nekem csak a képesség jutott, mellyel testté válásodat fölismerhetem.” Az egész film az agyamba égett, napokig idézném, újra-újrakezdve. Salieri bosszút esküszik, lassan és módszeresen, de annál biztosabban ellehetetleníti a naiv Mozartot, a trükkökben ráismerhetünk a tudományos-kulturális élet minden gennyességére. A sminkmester igazán remek munkát végzett, plasztikus a frusztrált Mozart leépülése a Don Giovannitól kezdve: eladja minden szelencéjét, elhagyja felesége, tökrészegen tántorog, az úri körökből kidobják, az arisztokrácia kihányja, végül már csak sápadtan reszket, hallucinál és félrebeszél, de az olasz udvari komponistát mindvégig egyetlen barátjának hiszi. Végül, halálos ágyán, amikor negyvenfokos lázzal tollba mondja a Rekviem Confutatisát, a mindig fölényeskedő Salieri megborul ("nem értem, nem értem, képtelen vagyok követni"), és rögzíti: „Tudja meg, maga a legnagyobb mester, aki a világra született.” Ez kérlelhetetlenül a film legemlékezetesebb jelenete, katarzis. Egy Mozart-mítoszokkal foglalkozó zenetörténeti szájt szórakoztatóan dekonstruálja az Amadeus-imázst, vagy Norbert Elias utolsó, töredékes munkája, a Mozart: Egy zseni szociológiája, de Forman mesteri filmjének erejét, szuggesztivitását mutatja, hogy Mozart-képünket azóta is az Amadeus határozza meg. És kódaként elköszönök egy bájos Mozart-idézettel: „A komponálás gyerekjáték, a házasság, az a nehéz.” Ennél jobb zene nincs is Bécsben, még most álljon föl, akinek nem tetszik. Bár hogy jöhet bárki is ahhoz, hogy őt méricskélje? Ez úgy jó, ahogy van.

Egyébként Mozartnak kikkel volt baja? Hát persze, hogy a külföldiekkel.

Rue Van Damme. Heti műsorajánló minden hétfőn a Csucsuka blogon. Mert egy páncélosdandár nem illúzió.

A bejegyzés trackback címe:

https://csucsuka.blog.hu/api/trackback/id/tr463159289

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2011.08.17. 14:37:57

Ó, hát ez nagyon élvezetes volt! :) Igazi, vérbeli csucsukás stílus, túlcsorduló, rokokó, öncélú élvezet. És pont ma jutott eszembe, hogy idejöjjek. :)

Minden hétfőn lesz itt egy ilyen eszmefuttatás? Vagy az utolsó kanyart nem vettem?

csunderlik.péter · http://csucsuka.blog.hu/ 2011.08.17. 14:52:11

@Reckl_Amál: Szervusz, szeretném, ha minden hétfőn lenne egy ilyen szabad asszociációs ajánló, ez volt a második adás, de az egy-két napos késés mindig benne lesz. Jó, ha rákényszerítem magam arra, hogy írjak, egy-egy filmnek utána is olvasok, tanulok is közben. Ha karácsonyig csinálom, összejöhet egy filmes kalauz, és végül lehet egy autodidakta filmelmélész rendszerem.

Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2011.08.17. 22:27:09

@Csunderlik Peti:
Annyira mohón olvastam ezt, hogy nem is néztem tovább. :)

Holnap is dögmeleg lesz, de legalább számíthatok egy jó kis olvasnivalóra.

Kb. két hónapig én is írtam filmajánlót, neked több kitartást kívánok.

csunderlik.péter · http://csucsuka.blog.hu/ 2011.08.18. 09:48:05

@Reckl_Amál: Szeptembertől munka és PhD mellett nehéz lesz, de igyekszem. Bár ahogy a klasszikus mondja, akkor teljesítem az olvasók elvárásait, ha azt mondom, leszarom az olvasók elvárásait.

csunderlik.péter · http://csucsuka.blog.hu/ 2011.08.18. 09:48:50

‎"A Honfoglalás című film rockopera-változatát mutatja be a Magyar Lovas Színház a komáromi lovardában pénteken Papadimitru Athinával" Dzsízüsz.

Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2011.08.22. 11:27:19

@Csunderlik Peti:
Legalább egy hónapja látom az óriásplakátját. Pintér Izomtibor egy szál pendelyben, mellette orrlikain tüzet okádó (fújtató?) ló... Ami a németeknek a biedermeier, az nekünk a szittyagiccs.

Amúgy van azért abban valami báj, hogy az Amadeus előtt Dr. Schmitt Pállal beszélgettek. Sajnos nem a filmről. Na, ő tipikusan az az ember, aki a múlt nagyjait úgy képzeli el, hogy márványból van még a szar is bennük.

Nem is olyan rég láttam a Varázsfuvolát egy egyházzenei iskola növendékeinek előadásában. Attól a stroboszkóp-parádétól, aminek a nézőt ott kitették, én is majdnem elájultam, pedig papírom van róla, hogy nem vagyok epilepsziás. Éljenek a modern-jófej tanár-rendezők! :S

csunderlik.péter · http://csucsuka.blog.hu/ 2011.08.23. 09:24:01

@Reckl_Amál: Pedig köztársasági elnök úr épp a múlt héten nyilatkozta, hogy "elmenni egy mérkőzésre, és kimenni a drukkerek közé egy zacskó szotyival, az az én habitusom", és ez határozottan formani hozzáállás, és a Figaro házassága mozarti ideológiája.

'Pintér Izomtibor egy szál pendelyben, mellette orrlikain tüzet okádó (fújtató?) ló..." Valahogy így képzelem el a végítéletet.

Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2011.08.23. 12:29:47

@Csunderlik Peti:
:D
Én már bőr forrónadrágban is láttam (a Rocky Horror Picture Show-ban, az IBS-en).

Nekem erről inkább az az örökbecsű jut az eszembe, hogy aki túl sokat beszél a szexről, annak valószínűleg nincs szexuális élete.

Illetve:

"Nekem is vannak cigány barátaim, de..."