DAS BLOG - Közélet Kultúra Kritika (de Győrffy Miklóst itt ne keressék!)

Csucsu - REFLUX

Piszkos tánc, utolsó tangó, bumm a fejbe és Kubrick-menet (Rue Van Damme, augusztus 8-14.)

2011. augusztus 09. - csunderlik.péter

Boogie Nights, A szakasz, Űrodüsszeia, Mechanikus narancs, Acéllövedék, Armageddon és A vágy titokzatos tárgya, ami kötelező mindenkinek, aki csalódottan hazaérve kezdett már végeláthatatlan büdöskurvázásba.

Drága drúgjaim, a nyarat vissza kell vezetni a munka világába, nem az én szövegem, de szükség van rá, akár a csunderlikos filmes írásokra, tévéajánlókra, amit meg azok négyen mondtak, akik péntekről szombatra éjjel szinte példátlanul felismertek és leszólítottak, és ugyan a kábítószert nem fogadtam el tőlük, de ez a biztatás igazán jól esett, és kellett.

Egyébként akkor másfél méterre tőlünk ott szörcsögött Bede Márton, az internet Oleguerje is, és valahol mindannyian Bede Márton szeretnénk lenni, hát próbálkozunk a magunk jogán, ha csak könnyed, rozéfröccs-tévéajánlókkal is, amíg nem jön egy újabb, súlyos Ludwig Lakatos-kaliberű szintézis, mert jóformán már csak ezek izgatnak alkotóilag, pinot noir, meg a regényírás, addig meg fenntartjuk az érdeklődést, ha már van. Úgyhogy, ha naponként lehet egy mondatot írni, ami még hiányzik az internetről, és megéri, akkor mostantól hetente, minden hétfőn heti műsorajánló. Terjesszétek, mint a náthát, vagy azt, hogy Prince a szegényember Michael Jacksonja, a hozzászólások meg az sms-fal, akár egy nyálkás nyelőcső.

HÉTFŐ A Viasat3 21:25-kor Paul Thomas Anderson 1997-es kultfimjét, a Boogie Nights-ot adja, ami olyan, akár a Dirk Diggler művésznév: szikrázik az éjszakában és karcolja az üveget. Hosszmetszet és látlelet a pornózás AIDS-para előtti hőskoráról egy karriertörténetre rátekerve, ahogy Dirk Diggler/Mark Wahlberg, a pornózás Mozartja rövid úton szétturbórágózza az agyát, elveszít minden önkontrollt, szóval klasszikus hübrisz-történet az aranymetszésnél egy intim fejlövéssel, aminél sokkolóbb szilveszteri durranást még nem láttam filmvásznon. Szimbolikus karakterek tömkelege bundesliga-háréval, a forgatókönyvet mintha csak Balzac írta volna, akinek köztudottan a "kikormolnám a fosóját" volt kedvenc szavajárása. Egyébiránt Dirk Diggler karakterét John Holmes ihlette, aki szegényen és elhagyatva pusztult meg, AIDS-ben. Talán ezt a szörnyű sorsot kerülte el Burt Reynolds, vagy legalábbis azt mindenképp, csakhogy modellezzünk, hogy Könyves Kálmánként végezze egy magyar low-budget krónikában, azzal, hogy egy merész rendezői húzással ráosztották Jack Horner, a pornóproducer szerepét. Az pedig már-már köztudott, hogy Mark Wahlberg ezzel robbant be, noha a végén csak implantátum, amit előrángat a sokszor idézett „mégis csak sztár vagyok”-monológnál, imádkozás után, púderes öltözőben, verset a porba, ugye. Itt kell bevallanom, hogy a héten láttam az 1977-es John Holmes-os Casanovát, és, kizárólag kultúrtörténeti érdekességként, megnéztem az 1972-es Behind the Green Door (A zöld ajtó mögött)-t is a bűbájos Marilyn Chambersszel és a filmtörténelem első interrassz koituszával, amikor is egy törzsi színekkel festett, hümm, vadember közösül a maszkos úri közönség előtt az elrabolt, kislányos héroinnal. [Azért kitapogatható, hogy a sztereotípiákat nem sikerült teljesen lebontani.] A zöld ajtó mögött a korban nagy hatású film volt a színes LSD-tripbe hajló, végletekig feszített spricc-esztétikájával. Annyira, hogy magát Stanley Kubrickot is megihlette, aki ezután rögeszmésen pornófilmet akart forgatni: úgy gondolta, a pornófilmekhez már rövid idő alatt annyi vizuális klisé, közhelyes beállítás tapadt, hogy akkor tudja igazán, mindennél jobban bizonyítani rendezői képességeit, ha dekonstruálja a műfajt és újrateremti azt. Ha elkészít egy teljesen újszerű, művészi, perfekcionista művészfilmet, amivel beemeli a pornót az elitmozizásba. Kubrick a legközelebb ehhez az 1997-es Tágra zárt szemek orgia-jelenetében jutott, ám az meglehetősen banálisra sikeredett.

Sokan hasonló banalitással és giccsel vádolják Oliver Stone 1986-os Vietnam-filmjét, A szakaszt, amit a Filmmúzeum vetít 21:00-kor. Oliver Stone akkoriban még nem indiántolldísszel a fején forgatott, és ez meg is látszik a filmen, a sasesztétika helyén egy kérdőjel tátong, mint minden Vietnam-traumafilmben, sámándobok helyett pedig a barokk adagióhoz nyúlt az Amerika lelkiismeretét játszó mester, eléggé el nem ítélhető módon, ezzel elmélyítve a történetben meghúzódó giccs-problematikát, ugyanakkor mégis működik: Elias halála benne van a 10 legtöbbet idézett lelövetésben. Hatásvadász, de legalább hat. Erős, ütős film A szakasz, amiben a kvázi-Oliver Stone-t játszó fiatal, málészájú, apa- és Christian Slater-komplexussal küszködő Charlie Sheen / Chris Taylor rajzolatlan lelkéért küzd a démon és az angyal: a piás, militarista, soviniszta, redneck Barnes, vagyis az önazonos szerepben élete alakítását nyújtó Tom Berenger, és antitézise, a krisztusi figura, a pacifista, füves hippi-karakter, Elias / Willem Dafoe, akik minden tekintetben egymás tagadásai. Egy percig sem kérdés, hogy melyikük a szimpatikusabb, de a totális háború nem ebből a perspektívából teszi fel a kérdéseket: ebben a határhelyzetben Barnes-ra kell esküdni, mert jó eséllyel csak a Sátán vihet ki minket a pokolból, virágos-füves hippi-attitűddel mi is egy árokban végezzük. Újra meg kell néznem ezt a filmet, az biztos. Végül éjjel 1:00-kor, szintén a Filmmúzeumon megtekinthetjük A vágy titokzatos tárgyát, a filmes szürrealizmus pápájának, Luis Bunuelnek nem sokkal a végelgyengülés előtt forgatott 1977-es alkotását, és azt mondhatjuk, idős, kólikás mester ezerből egyszer forgat aranyjánosi igényességgel filmet, inkább lefossák az életművüket, ahogy az idős Jancsó teszi, de Bunuel, az aranytrónusú doyen valósággal szintetizált, még süketen és félvakon is. Kötelező darab mindenkinek, aki megcsalatva, csalódottan hazaérve kezdett már végeláthatatlan büdöskurvázásba.


KEDD A Viasat3 21:25-től adja az 1997-es Összeesküvés-elméletet, amiből megtudhatjuk, hogy minden merénylőnek három neve van (pl. Lee Harvey Oswald, Roger E. Mosley), és ez aduász, ha monomániásan hajtogatni kezdjük, már ha el akarunk idegeníteni magunktól egy békésen bajuszpöndörgető, esztéta-asztaltársalgást, emellett esetleg még hozzávehetjük, hogy milyen erők küldték ide hídfőállásnak Király Lindát. Az biztos, hogy Mel Gibson a Sztanyiszlavszkij-módszerrel átüti a képernyőt, de beleragadt a szerepbe. Magyarországon Usztics Mátyás járt ugyanígy, és úgy általában talán még Laurence Fishburne Morpheusként, aki a szerepével együtt süllyed lefelé a tengerben, mintha az egy betonsúly lenne a lábán, kabátja alól buborékok pattannak ki. Egyébként meg hittétek volna, hogy ugyanaz írta és rendezte a Mad Maxet és a Babe-et? Azt lehet mondani, hogy ez a két végpont, ami között általában elhelyezzük a filmeket egy beláthatatlanul hosszú skálán. Ott valahol a senki földjén, de legalábbis a határvidékén dögként párolog a Filmplusz, ahol éjjel 1:00-től a Drogkirályt vágják machetével az arcunkba DMX-szel a főszerepben, aki valami fuccsolt Ice-T lehet. No, már most az Ice-T név is számos problémát vet föl, de ez végképp feszegeti önmaga kereteit. Milyen ember az, akinek az a neve, hogy DMX? Erre mondják, hogy ez Európában biztos nem fordulhatna elő, legfeljebb Franciaországban. Lám, az MGM-en 21:40-kor Bernardo Bertolucci elhajló kultúrsokkja, az Utolsó tangó Párizsban lesz.

SZERDA Bokszolok a levegőbe, itt van az a film, amivel szemben meghatározom magam, és ez a Dirty Dancing 1987-ből, továbbá most a Filmpluszon 19:00-kor, a jó Patrick Swayze-vel és a kortárs film egyik legnagyobb tévedésével, Jennifer Grey-jel, meg azzal az édeskés, geciszagú, úgymond mámorító hangulattal. Az anarchista Emma Goldman híres mondása szerint zenéről írni olyan, mint építészetről táncolni, hát ez a film legalább annyira kilátástalan, nekem mindenképp, mert én már a bécsi keringő után elakadtam a tánciskolában. Ellenben minden nő kedvenc filmje megtalálható valahol a Dirty Dancing – Becéző szavak – Távol Afrikától Bermuda-háromszögben, úgyhogy csajozási hatástanulmányként mindenképp érdemes megtekinteni és társalgási panelként beépíteni. Hovatovább Picasso utált táncolni, utána pedig már csak Isten van, lám ez meg egy legitimációs legókocka lehet az identitáserősítésben, ha nincs kedvünk, és általában úgy van, mert „ha erősen gondolsz rá, hogy úgy van, akkor úgy van”, ahogy Schopenhauer tételezte.

CSÜTÖRTÖK Mélyhangon megszólaló halk dübörgés, majd felharsanó trombiták a főtémával és velőtrázó üstdobütések óriás buzogánnyal: megkezdődik a Kubrick-menet egy Föld-Hold-Nap – együttállással. Ő a rezzenéstelen kezű, acélszívű géniusz, aki szinte minden műfajban megteremtette a tökéletest, mert minden jelenetet hetvenszer újravett, a színészeket teljesítőképességük határaiig hajszolta, és akkora abszolút perfekcionista volt, hogy fogmosás közben véresre törölte a seggét, és ezt még három flekken át tudnám folytatni, annyira rajongok érte, írástechnikailag legjobb képversemben is előtte tisztelgek, ahogy belekapaszkodok a világűrben hangtalanul sikló, csontszínű űrhajóba. A Filmmúzeum 17:30-kor vetíti az 1968-as, négy év munkával készült és „minden addigi technikai fogást és konvenciót felülmúló, máig a műfaj legnagyobb klasszikusának tartott” 2001:Űrodüsszeiát, ami legalább annyira lenyűgöző, mint amennyire sokadszorra is érthetetlen. Ez az űropera ugyanis elsődlegesen, Kubrick vallása szerint, „egy zenemű rangjára áhítozott”, ezt ambicionálta, amellett, hogy elkészítse a tökéletes sci-fi-t, és mellékesen olyan kérdéseket kerülget a maga hiperlassan hömpölygő módján, mint a végtelen, az értelem, az ember és az idő, szóval csupa kékdunadunyhába süppedős téma a kényelmesen kipárnázott kulturális elfekvőben. Bár Kubrick biztos volt benne, hogy ezzel a szélesvásznú űreposszal minden díjat elkerülhetetlenül besöpör, a film a maga korában megbukott, hiába emelte popkulturális toposszá a gyilkoló számítógépet. Csak és onnantól lett kultusza, hogy az LSD-szubkultúra felfedezte magának és beültek a moziba utazni, mert az Űrodüsszeia utolsó ötöde, a Jupiter és azon túl, nettó trip. Újabban legtöbbször a Pink Floyd ’71-es Echoes-ával keverik, az elszállás garantált, űrfilm, űrzene, űrutazás, még egy szimpla délután is, csak holdsétásan szökkenjünk túl, és ne agyaljunk azon, miért őrül meg HAL, csak a végén, hogy mi a könny a csillaggyermek.

Ugyanitt 23:05-kor vígyeljétek [ezt nem tudtam kihagyni, mivel a legtöbbször eljópofizott, összakacsintó, inszájdoskodó tévéajánlós fordulat] Stanley Kubrick következő mesterművét, az Anthony Burgess kultregényéből készült 1971-es Mechanikus narancsot, aminek címével kapcsolatban még nem hallottam olyan megfejtést, amit minden tekintetben meggyőzőnek fogadnék el. Formabontó látványvilágú disztópia, zseniális díszletekkel, az öncélű belsőépítészet szexista műremekeivel, mint a macskás néni faszlibikókája, vagy a mellbimbós tejcsapok, maga a film pedig színes, tarka, akár a rohadás. Aki látja, ha csak a főcímet, a kábszertejbáros intrót, sohasem felejti el: belénk ég, mint kicsi Alexbe az Örömódára menetülő nácik képe, bár ebben nem kevés szerepe van a filmet uraló, elektronizált, torzított Beethovennek, és más klasszikus daraboknak, köztük a kedvenc stílusgyakorlatommal, aminek az ütemére az a pierrerichardos paprikajancsi megalázza a már Lodovico-eljárással agymosott és ütni képtelen Alex DeLarge-ot (a disztopikus Nagy Sándort), vagy amikor, szintén a torzított Beethoven-nyitányra, Alex meg akarja csöcsörészni a platinaszőke szupermodellt, de elhányja magát: a tehetetlen, impotens férfi emblematikus képe. Ez Kubrick és Burgess zsenialitása, olyan klasszikusokkal, mint a „te már gyilkos vagy, kicsi Alex”, a diktatúra mechanizmusának műszaki rajzával, és az örökké érvényes teológiai állítással, hogy a jó valójában a rossz elutasítása, állandó, erkölcsös döntések sorozata, de ha agymosott gépként, reflexből képtelenek vagyunk a rosszra, csak a jóra, akkor nem tudunk megméretni és üdvözülni, az a bűn előtti Édenkert agyhalála, egyébként meg a kulturáltság, műveltség semmilyen relációban nincs az erkölccsel, jósággal, hisz a kegyetlen Alex Beethoven-rajongó, egyedül a nagy Ludwig van-t szereti. Csak szuperlatívuszokban beszélhetünk, a főhőst pedig valósággal a penge Malcolm McDowellre öntötték, kevesen tudják, a nemi erőszaknál a Singin' in the Rain kántálását ő maga rögtönözte, a filmet pedig egykor betiltották, mert úgy gondolták, eszkalálja az utcai galerik brutalitását.

PÉNTEK „Minden vietnamiban ott rejtőzik egy amerikai, aki ki akar bújni”, szól az ideológiai alapvetés, Kubrick pedig a maga Vietnam-filmjében, az Acéllövedékben, amit 22:10-től lő ki az MGM [ehh, ma aztán tobzódunk az expresszív képekben], megmutatja, hogyan építik le a kosztolányisan egyedi embert, az úgynevezett individuumot, és miután dekonstruálták az egész civilizációs felépítményt, az ősi, állati alapra fölépítik a nevezett amerikait, az agyatlanul ölőt, a hasonlóan reflexgépezetté váló anti-anti-Alexet. Soha filmben még nem hallhattunk annyi eredeti, autentikus káromkodást, trágárságot, mint itt az ezekben kulmináló fasisztoid kiképzőtiszt, a Hartman őrmestert hozó R. Lee Ermey pofájából, aki katonai tanácsadóként került a forgatásra, de akkora lendülettel instruálta a szerepre jelölt színészt, hogy Kubrick úgy döntött, a legjobb lesz, ha ez a pszichopata játssza az önazonos kiképzőtisztet, amíg le nem puffantja az ezerszer megalázott ágybavizelő, autista karakter, a puskáját babusgató Pyle közlegény, vagyis Vincent D’Onofrio, hogy aztán magát is főbe lője. Maga a film legalább annyira nem hagy semmiféle illúziót, mint amennyire most itt szétpuffantottam az egyik nagy poént, de a másik, ha lehet, a film végén még jobban letaglózott, és nem győzöm újranézni. Addigra már a filmet jellemző kezdeti szörfslágerek monoton nyikorgásba, lángok pattogásába és asztmásan ziháló szintetizátorhangzásba fordulnak, amit az Abigail Mead néven komponáló Kubrick-lány szerzett, legvégül pedig a Paint it Blackbe, soha jobb megoldást. [Le is nyúlták Az ördög ügyvédjében.] Az Acéllövedék nem lett akkora siker egy évvel A szakasz után, hiába rögzítette Kubrick, hogy csináljon bárki bármit, amit ő csinál ugyanazon témában, az összehasonlíthatatlanul jobb lesz. Ennek ellenére harmadikként ott van a három legnagyobb Vietnam-film közt, Oliver Stone munkája és Francis Ford Coppola operája, az Apokalipszis most mellett.

SZOMBAT „Minden hülye között legnagyobb hülye, a francia hülye”, mondta Dosztojevszkij, és ezúttal a Filmmúzeum a harsány francia bohózatokra esküszik, de mivel máshol se látok ajánlani érdemest, lesz Elvis Presley-film is, te úristen, és mi teret nevezünk el róla, ezért inkább nem emelek ki semmit. Azzal adom meg a tisztelet Stanley Kubricknak, hogy egy egész napot kihagyok, lehet elmélkedni, mi ez az űr ahhoz képest, amit maga után hagyott, recitálhatnánk, hát ezért is olvassátok inkább John Baxter kiváló Kubrick-könyvét, egyébként meg jegyezzétek, tízből kilencszer akkor mondják egy konferencián, hogy kiváló, ha az előadó/hozzászóló totálisan nincsen képben.

VASÁRNAP Hittétek volna, megint, hogy 1999-ben iskolai műveltségi vetélkedő kérdése volt, hogy meghal-e Bruce Willis az Armageddon végén? Pedig igen, meg is nyertük, 19:30-kor adja az RTL Klub, most nem töröm magam, mint fúrófej a kisbolygóba, a kevésbé komplexebb kertvárosi filmek kedvelőinek pedig Sam Mendes Amerikai szépségét kínálja a TV2 22:00-kor, és most már igazán megírhatná valaki sms-ben, hogy Kevin Spacey homoszexuális-e, nem mintha ez kérdés lett volna.

Mármint műveltségileg.

Rue Van Damme. Heti műsorajánló minden hétfőn a Csucsuka blogon. Te vagy a pestis, és én vagyok a gyógyszer.

A bejegyzés trackback címe:

https://csucsuka.blog.hu/api/trackback/id/tr653135825

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

csunderlik.péter · http://csucsuka.blog.hu/ 2011.08.14. 23:15:14

A második heti műsorajánló kedden lesz, a hétfői Tango és Casht már úgyis mindenki látta, de vannak hozzá mondataim.