DAS BLOG - Közélet Kultúra Kritika (de Győrffy Miklóst itt ne keressék!)

Csucsu - REFLUX

Csucsu - REFLUX

Vérteszt vastagbélre (James Cameron: A halálosztó, 1984)

2011. május 16. - csunderlik.péter

„A nukleáris tűz után évtizedek óta tombol a gépek háborúja
 az emberiség kipusztítására. A végső ütközetet azonban nem
a jövőben vívják meg, hanem itt, jelenünkben. Ma este…”

 

Késheggyel asztalba véstem, mint József Attila, nincs végzet, mostantól én is harcolok az elgépiesedés ellen, újra írni kezdek kedves mozikról, könyvekről, akár kényszerítem magam, mint alacsony költségvetés a találékonyságra, és mi mással is kezdhetném, mint a Terminátorral, azzal a filmmel, ami kicsiként minden fronton és szinten megérintett, hónapig, sőt, évekig voltak utána megsemmisítős, üldözős rémálmaim, de ebben láttam először szeretkezést is, sőt, ez a film adta nekem első meghatározó gyermekkori hősöm, ikonom, példaképem, továbbá itt hallottam először olyan szavakat is, mint a drog, a perverz és a terrorista.

Ahogy jönnek az emlékek, máris időutazom, csak nehogy legközelebb a minisztériumban meztelenül guruljak ki a páternoszterből, annyira beleélem magam. Mert ottani relevancia, hogy mostanra eszkalálódott küzdelmem a kávéautomatával: öntudatra ébredt, "mekkora fasz ez az automata", mondtam először, mikor egy marék ötöst adott vissza kétszázasból, később már csak forró vizet nyomott kapucsínó helyett, legutóbb meg mindent elárasztott, úgy folyatta magából a nehézvizet. Mi jöhet még? Rakétákat lő ki Oroszországra?

Lenyűgöz a technikai perfekcionizmusa, imponál a profizmusa a minden műfajban nagyot alkotó, vagy legalábbis a legtöbbet kihozó James Cameronnak, bármennyire is erkölcstelen a profitmaximalizálása, aki majd az 1991-es Terminátor II.-el jelentette be igényét a világuralomra. És ugyan abból a filmtechnikát forradalmasító, paradigmatikus alkotásából lett nemzedéki kultuszfilm a higanyrobottal, a filmtörténelem tán legcoolabb főgonoszával és a pótapává programozott, feltartott hüvelykujjal kohóba süllyedő Schwarzival, a popikonnal, amivel egész a kormányzóságig emelkedett, mégis azt mondom, és ez a fő állításom, hogy a Terminátor keményebb, izgalmasabb. Túl azon a hitvitán, hogy kibernetikus organizmus vagy mimetikus polilaoid, vagy azon, hogy analóg vagy digitális, mert mind fölött ott van abszolútként, legyek szállta robotfejként a dramaturgia.

Mert a Terminátor kevésbé komplexebb, de jóval feszültebb: semmi üresjárat nincs benne. A későbbi, folytatásos "mi baja a szemednek"-lírának meg az "állj féllábra" gyerekeket célzó vicceskedésének nyoma sincs, ez még igazi horror: a klasszikus halloweenes/símaszkos-Jasonös hajsza-dramaturgiával és a hentelős láncfűrészeléssel, amit James Cameron a népszerű időutazós, robotikás tematikával és toposzokkal ötvözött, vagy fordítva, és ez együtt maga az élő szövet a belső fémvázon. Az egészet pedig egy kékesszürkére fényképezett technoir világba helyezte, alákeverve Brad Fiedel üldözéseknél idegtépő szintetizátorzenéjét, a szakaszos fémes csörömpöléssel és a ridegacéllá torzított hangokkal, ami borzongat, mert én utálok fémhez érni, valahogy a műanyag sokkal természetesebb nekem. 

Mindezzel Cameron alig harmincévesen megalkotta a már-már tökéletes sci-fi-horrort. Minimál költségvetésből, tegyük hozzá, mert akkor még semmilyen hitele nem volt a rendező-producernek: leszámítva egy filmiparosként legyártott, referenciamunkának bajosan nevezhető repülő piranhás blődlit, különösebb teljesítmény nem állt az adatlapján, már ha előbbi annak nevezhető. Annál inkább a Terminátor, amivel menten az élvonalba robbantott, megcsinálta magát, mint a szemét műtő terminátor, kevés rendező mondhat el magáról ennyire erős kezdést.

Az alapötletet egy rémálma adta Cameronnak egy lángokból kiemelkedő fémes kitinvázról. Szuggesztív kép, és számos alternatíva, szcenárió fölmerült, míg végül Arnold Schwarzenegger kapta meg a halálosztó, a később magát kevésbé kifutó Michael Biehn pedig az oltalmazó őrmester, Kyle Reese szerepét, és nekem ez marad a klasszikus fölállás.

Mert ami miatt igazán szeretem a Terminátort, az, hogy ez az emberi találékonyság, leleményesség epikus felmagasztalása a robot és az ember összecsapásában. A háttérben nem lehet rá nem ismerni a rendezői önképre, ahogy invenciójával a rendelkezésre álló szerény anyagi eszközökből, technikából az ambíciózus James Cameron kihozta a legtöbbet: hol gumibábbal, hol makettekkel, mai szemmel durva stop-motion trükkökkel, de a maga korában példátlan hatásfokkal. Akár Kyle Reese, aki motelkonyhában, molyirtóból, szalmiákszeszből és lefolyócsőből gyárt házidinamitot, mikor szinte teljesen tudatában van önmaga esélytelenségének, ez a "nem tudom, ezekkel a fegyverekkel, nem tudom"-kaliberű mégis-hozzáállás, hogy megállíthatja-e a terminátort, de megpróbálja. Elég csak összevetni kettőjük megérkezését, soha nagyobb kontrasztot filmvásznon.

A terminátor gömbben guggolva materializálódik villámok sistergésében, a gömb pedig a tökéletes test, ahogy maga a halálosztó is az, akiről ekkor még nem tudhatjuk, hogy kiborg, de világbajnok izomkötegeivel már elsőre az emberfeletti szuperember benyomását kelti, aki Isten helyére lép. Ő maga a rettenetes fenséges: apokaliptikus eljövetele után fölülről tekint le az éjszakai városra, uralja azt, és ha ezt az emblematikus képet úgy ötven évvel visszavetítjük, a meztelen Schwarzenegger a nürnbergi pártnapokon is pózolhatna a tribünön, és ezzel, meggyőződésem, James Cameron a nemzetiszocialisták homoerotikától sem mentes neoklasszicista, árja testkultuszát idézi meg. A náci áthallást, vonulatot erősíti, hogy a jövőbeli gépek haláltáborokban semmisítik meg az embereket, kiknek alkarjára lézerrel égetnek előtte azonosítószámot, IBM lyukkártya, und so weiter. És az is, mikor a terminátor finoman szólva diktatórikus, totalitárius figuraként először punkokat gyilkol, a rend közmondásos ellenségeit: a jelen lázadóit semmisíti meg antréként. Ez az igazi rendpárti SA-tempó. Mindent összevetve James Cameronnak nem lehet túl jó véleménye a rend őreiről, hiszen utóbb a mengelei hidegséggel szurkáló higanyrobot is rendőralakot ölt maradandó önképként. Szeretem, ha egy rendezőnek van ideológiája.

Ezzel szemben az oltalmazó, Kyle Reese antitézisként zuhan le az égből: összezúzva magát, reszketve egy sikátorban, sebek és hegek borította csupasz Krisztusként. Először egy hasonló páriával, egy pillepalackos hajléktalannal találkozik, és elveszi tőle a "nadrágom, az egyetlen nadrágom", hogy majd a rendőrök elől áruházba menekülve húzza fel kultikussá avanzsált tépőzáras Nike-cipőjét. Ráfókuszálnak a világító pipára, ami már-már robotemberi brutalitású termékelhelyezés, jelezve: Cameronnak a filmkészítés nemcsak alkotói megnyilatkozás, hanem üzlet is, és amit csinál, el akarja adni.  Nem hiába lett ő az új Hollywood Keresztelő Szent Jánosa.

És most, hogy kisarkítva megidéztünk egy újabb evangéliumi alakot, jegyezzük meg, miután kukák büdösében az oltalmazó  madzaggal ballonkabátja alá erősíti egyetlen, és a republikánus önvédelmi szaküzletből vételezett terminátori arzenállal összevetve igazán nyomorult fegyverét, egy lefűrészelt tusú puskát, és a nyolcvanas évek standard fegyverpornós világában totálisan antihős benyomását keltve elindul, galambok szállnak föl, repkednek. Ha nem is John Woo-i dömpingben, de félreérthetetlenül utalnak a Szentlélekre.

A két időutazóval szemben pedig ott van játéktérként az oly sokszor emlegetett 'nyolcvanas évek'. Nem tudom, a cameroni atmoszférateremtés hibája-e vagy erénye, hogy a jövőből jöttek nem mozognak elég idegenül ebben az ismeretlen, dekadens korban. Hiszen menten feltalálják magukat: tudják merre, mit, hova - a diszkóban is. Pedig ne feledjük, Kyle Reese koponyagúlák és hullahegyek közt nőtt fel egy munkatáborban, majd később életét egy földalatti gettóban töltötte. Ez egyfelől hiteltelenít, mert hiába fikció, mégis csak zárt rendszerben kéne működnie, amennyire lehet, hiába van tele agyzsibbasztó paradoxonokkal, másfelől a feltalálás és schlagfertigség elejét veszi az időutazós filmek jellegzetes  és fárasztó helyzetkomikumainak, nem ütköznek villanyoszlopba, nem tévednek el, nem jönnek zavarba, programszerűen megrohanják az első telefonfülkét. Egyébként mennyire hálás, hogy ez még egy fülkés világ telefonkönyvekkel. [aminek Joel Schumacher állított mementót 2003-ban] Képzeljük el, milyen kiábrándító lenne, ha ma játszódna: a terminátornak egy internetcaféba kéne bemennie, hogy leüljön a Google elé és rákeressen Sarah Connorra/Linda Hamiltonra, mint  a küzdelem tárgyára és a harc tétjére, olyan ószövetségi áthallással, mint Sára, Izrael népének ősanyja, akit "kijelöltek megsemmisítésre". Ekkor még totálisan védtelen, nem az utózmányok sokkot kapott, kigyúrt, militarista, androgün, feminista ikonja [ezt a karaktert Cameron két évvel később teremti meg A bolygó neve: Halálban Ellen Ripley átpozícionálásával], hanem egy szeretni való nő, rózsaszín köténykében, álmosan értetlen tekintettel.

Egyébként, ha definíciószerűen meg kéne neveznem az esszenciális nyolcvanas éveket, akkor az a dauer - válltömés - klipsz Bermuda-háromszögben elhelyezhető Ginger lenne, Sarah Connor barátnője-lakótársa, akit a terminátor tévedésből, de annál következetesebben végez ki otthonában, dugás után. Maga a jelenet kötelező, a legszórakoztatóbb az egész filmben: mikor Ginger önsorsrontó barátja, csíkos fecskében és piros zokniban asztali lámpával ront rá a betörő Schwarzeneggere, "te, ne akard, hogy szétvágjalak" harci kiáltással, és menten egy tükörben töretik szét, majd az erőviszonyokat totálisan félreértve még kétszer fölkel, hogy rövid úton kitekert nyakkal dobja ki a terminátor az ajtót átszakítva az előszobába.  A halálosztó ezután könyörtelenül kivégzi a lila szaténköntösében földön kúszó dauerbabát. És milyen szép, áramvonalas, hogy ekkor épp' a megszólaló üzenetrögzítő, a gép árulja el a robotnak, nem a célszemélyt iktatta ki. Mint megannyi tetristéglát, precízen rakta  össze a sztorikockákat James Cameron.

És ha az előbbi jelenet a legkomikusabb, már amennyire lehet ebben a véres, nyomott koordináta-rendszerben, akkor a legerősebb szekvencia egyértelműen a mészárlás a rendőrállomáson: a filmtörténeti leszámolás, amikor a terminátor megállíthatatlan. Megy előre, akár egy beamfetaminozott Wehrmacht-katona, vagy a felboríthatatlan, hatlábú, tűzokádó Agip-kutya, és nem kegyelmez senkinek. Ez kép és zene istenesült összhangja, Gesamtkunstwerk műremek.

És mennyire mellbevágó kontraszt, ahogy a kultikus "visszajövök" után Cameron ráközelíttet az írásra, mint civilizációnk, kulltúránk alapjára, és a következő pillanatban mindent elsöpör a robot vadállati, elemi ereje, mikor "nyugodjon meg, harminc rendőr van az épületben." Így lehet intelligensen akciófilmet rendezni. Ha nem is Ingmar Bergman-i érzékenység, de James Cameron ezt nagyon érzi a maga szenzoraival: tökéletes.

 

Igen, ez James Cameron és a Terminátor a maga brutalitásában, ereje teljében.

Amelyik megy előre, hiába parázslik, füstölög, de bebokszolja a szélvédőt, kitépi mások belső szerveit, és szenvtelenül vájja ki tükör előtt szemgolyóját, ha  már "úgy van": rövid úton megműti magát és indul tovább. Egész addig, míg már csak golyóálló hiperacél-karosszériaként/infraszemű stop-motion krómbábuként emelkedik ki a lángtengerből az élete krisztusi férfijába kapaszkodó Sarah Connor háta mögött [ez az összeborulás erős Szent Család-ikonográfiai utánérzés], de rettenetesebb, mint valaha. Hiszen ekkora végleg mentesült minden emberi referenciapontjától: levedlette a humán bőrt, íriszt, hajat, ami "emberiességben" ismerősként bízva még le lehetne elé térdelni, könyörögni. Maradandó, ahogy az operatőr belefókuszál a döbbent, "neee"-ző arcokba. Másfelől meg el nem tudom képzelni, hogy van olyan kisfiú, aki eszméleténél volt '89-90-ben, látta a filmet, és a lestoppolt videó előtt mégsem próbálta meg csehszlovák tüsiből kirakni a lecsupaszított terminátort. Ez az a film, amit nem akarok hangalámondással látni, mert én nem asszisztálok egy gyalázathoz.

Mikor tíz - tizenöt év után újra megnéztem, egy-egy jelenetnél még mindig mintha fölnyúltak volna a seggembe, akárha megragadták volna a vastagbelem, hogy kitépjék terminátorsan. Úgy éreztem: magzatpózba rántottak, ez az igazi vérteszt. Mert bármennyire is hihetetlen, akár hogy Szekeres Imre kibernetikából és mesterséges intelligenciákból doktorolált a hetvenes években, napjaink avataros James Cameronja egykor új dimenzióba helyezte a félelem fogalmát A halálosztóban, és mindeközben mégis geek-kultúránk tán legismertebb, legtöbbször idézett és kontextusában legerősebb szerelmes mondatát adta nekünk az "Érted jöttem át az időn, Sarah!-"val, amit egyszer biztos elküldesz SMS-ben, hogy maradjunk az analóg technikáknál. És ha eddig valaki mégse látta, terminátori arroganciával kötelezem rá, nézze meg.

Mert ugyan James Cameron a Titanic után üvöltötte három Oscarral a kezében, hogy "a világ királya vagyok", de a Terminátorral égett be a filmtörténelembe, akár az a lézerpöttynyi infrasugár a tudatunkba. Az a kialvó piros szem a hidraulikus présben.

Visszatér a dübörgő főtéma, vihar közeleg.

Terminátor - A halálosztó (The Terminator)

színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 108 perc, 1984

rendező: James Cameron
forgatókönyvíró: James Cameron, Gale Anne Hurd
zeneszerző: Brad Fiedel
operatőr: Adam Greenberg
díszlettervező: George Costello

A bejegyzés trackback címe:

https://csucsuka.blog.hu/api/trackback/id/tr102904219

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

csunderlik.péter · http://csucsuka.blog.hu/ 2011.05.16. 12:34:22

A kávéautomata ma reggelre elfüstölt, nem világít, nem működik. Lehet, hogy ezért volt olyan zavarodott az utóbbi időben.
süti beállítások módosítása