„Én már nem muzsikálok, csak egy jelet adok a gépnek,
Ő mutassa meg helyettem, hogyan mozdul bennem a lélek.”
(Quimby: Halleluja)
Szilánkokat villantanék föl a BalatonSound gépfesztiválból, már ha sikerül elegendőt összeszednem, mielőtt még belefulladok a mindent beborító, exponenciálisan lekopó-hulló szénné égett hámcsomókba. Nem lesz könnyű, bár meglehetősen fitt vagyok ahhoz képest, hogy ez elmúlt X napot egy fesztiválon züllöttem: nem kékek a fogaim, nem szedtem össze szájleprát, a fejem sincs beverve. Ennek örülök, de összességében ez nem az a buli volt, amit igazán szeretek. Van az a sanda gyanúm, jobban jártam volna, ha a bejárat előtt 70-80 (100?) ezer forintért eladom a bérletem ötszörös áron. Mert ekkora összegek röpködtek. Döbbenet. Hibbanat. Téboly. Miért nem vagyok az a tipikus, rókaképű, Kóka-arcú jegyüzér? A többiektől gyakran elkevergő, aztán a helyét kereső, pöfékelő-kóricáló szeszkazán annál inkább. De a jó társaság, a Balaton és az ingyen kóla mindent megmentett. Meg persze Hubertus úr. Áldja meg az Isten.
Első nap
Már Zamárdi előtt egy héttel csak aggályoskodtam a programfüzetet nézegetve, merthogy ezt a szinte mindent átható tuc-tuc borzadályt én ki nem állhatom: kisül a fejem tőle, agyvérzést kapok, szóval egy ilyen techo-partin percenként megfordul bennem, inkább sztrádát aszfaltoznék július közepén, délben. És ez az Armin van Buuren nem egy Ludwig von Beethoven, az kurva élet - ahogy ezt jómagammal hőbörögve előre lerendeztem. Legalább egyetlen piás, izzadt rocksátracska lenne, ahová éjjel kettőkor bemenekülök lopott vadásszal, és éppen zúzza egy Led Zeppelin Tribute Band! Aztán megnyugtattam magam: éjfél után nekem már a Balázs Pali is markolászhatná a mikrofont a Robert Plant helyett, mert addigra úgyis elintézem magam, hogy jó legyen. Fölvettem hát az argentin-típusú hajpántom, és már a vonaton igyekeztem megtenni minden tőlem tölthetőt.
Ennek persze az lett a vége, hogy mire délután kettőkor bejutottunk, a sátorverésnél már csak asszisztáltam, miközben folytattam két üveg bor után a tömött vonaton megkezdett egyre zavarosabb fejtegetésem, miszerint az óvodások a pisálás minél további visszatartásával imitálnak maguknak orgazmus-szerűséget, és így tovább. Amint letáboroztunk, mentünk strandolni, és mivel csütörtök még csak a nulladik nap volt, nem volt tömve a part, nem kellett sokat sorban állni a pultoknál, hát az volt az aranykor. Aznap este még koncertek se voltak, és így a cimborák nem sürgettek, hogy már nyolc-kilenc-tíz óra, és baszd meg Csucsu, már be kéne menni; emiatt a piázások is nyugodtan, harmonikusan teltek a CBA előtt, a fesztiválon kívül, ahova kitéptünk. Én ezeket szeretem a legjobban: semmi zaklatottság. Úgyhogy a többiek joggal vetik a szememre, minek veszek egyáltalán jegyet Szigetre is, mikor ötpercenként felvetem, hogy ki kéne már menni a non-stopba, pedig azt megtehetem a Damjanich utcában is.
Este tizenegykor mentünk vissza, hajnalban valahol valami angol csajnak udvaroltam, khümm, mérsékelt sikerrel, közben meg annyit szeszkóztam, nem is értem, hogy találtam egyedül haza, mert leszakadtam. Isten biztos lángoszlopot küldött, de az is kellett, hogy mellettünk Ivették akkora eltéveszthetetlen sátrat emeljenek, amilyet utoljára a Vöröskereszt verhetett Szomáliában, egy himlőjárvány kellős közepén. Kurva nagy volt. Bezzeg a miénk egy egyrétegű hangyafasz. De nagyon kényelmes. (Hümm, most mintha rémleni kezdene, hogy talán nem is egyedül másztam vissza, hanem a Tálos András vezette mentőexpedíció talált rám, miközben őrülten bolyongtam. Éjjel kettőtől az egyetlen dokumentációm csak egy Lillának küldött SMS: „hol vagy? nem jutodok szomodok szállást. Cs.” Szép.) Jó éjszakát.
Második nap
Rögtön ébredés után mentem úszni a Balatonba, ez a továbbiakban reggeli rituálém lett, nem mintha zsidó volnék. Sokszor alámerültem, és úgy mostam le az éjszaka rám ragadt világ mocskát, akár egy kaliforniai drogklinikán a második albumra totál szétcsúszott rocksztár. A reggeli úszásokat kötelezően követte, hogy kimentünk a boltba. Vettem egy doboz Hohes C-t, mert erősnek kell maradni, hogy az ember sokat tudjon inni, néhány fekvőtámasz, aztán míg a többiek betúrták a péksüteményt, én lenyomtam egy üveg Hubertust, mert enni nem tudtam. Hubertus úrral a komoly kapcsolatom úgy két hónapja kezdődött, vizsgaidőszakban, mert sokat segített a tanuláshoz. Mostanra pedig már el is hanyagoltam miatta nagyon nagy szerelmem, a Vörösbort. Ezeken a hubertusos délelőttökön kicsit úgy éreztem magam, mint az a családapa, aki negyvenévesen jön rá, hogy valójában homoszexuális, mert hisz a vörösbort mindig csajként kezeltem, becézgettem; bezzeg Hubertus úr, na ugye, JAJJ. Ő egy Jean Cocteau. Viszont napok után sem festi kékre a fogaim, ami állítólag eléggé kiábrándító, noha nekem évekig meggyőződésem volt, hogy a fesztiválos szexepilem.
Kellett is a tömény szíverősítő. Péntekre már az egész mindenséget ellepték a kopaszmercis vállalkozók, káeftések, nagyhangú izomtiborok. Tízből nyolc olvasni se tudott, állítom. De olyan szilikonseggű asszonyaik voltak, hogy csak kamilláztam. Persze az összes nem ért fel azzal az istennővel (se), akibe Russkaja koncerten beleszerettem. Ezért erről a napról csak a szépre emlékezem, és majd a harmadik napnál jön a tehetetlen ökölrázás, meg a félpercenként sercegő „idegi alapon vagyok” a sok urbánus paraszt miatt. Most következzen a Quimby, a Massive Attack és a Russkaja. Már csak a Quimby koncertért megérte lemenni. Isten volt.
Ők a legnagyobb kedvenceim. Kiss Tibi dalszövegei már az első magyar albumtól, a Majomtangótól (1996) kezdve állva hagyták a kortárs magyar költészet Népszabadság hétvégi mellékletébe magasról odafosott, vagy éppen alulról beférgelődő jó pár remekművét, hogy aztán az Ékszerelmére (1999) már hibátlan legyen. Minden. Csak aztán Tibor 2003-ra teljesen szétesett, és Lipótmező érintésével végül mehetett tizenhárom hónapra Komló mellé szart lapátolni. A visszatérő Kilégzésen (2005) pedig a zseniális részek közé sok langyos folyt, de egy megbékélős, post-rehab. albumtól az ember nem is várhat mást. Így is ők a legjobbak kicsiny hazánkban.
Mégis aggódtam, mert az utóbbi két koncertjük nem volt a legjobb, és hogy ennek a teljesen más közönségnek se teszik most oda igazán magukat. Tévedtem. Eksztázisban játszottak, a legjobb Mennyből az angyal volt, amit valaha hallottam, „Adj egy slukkot a cigidből, szeress belém, te ringyó!”, ugyebár. Teljesen bepörögtek. És a végén a ráadás, hahh! Gerdesits Faszi leállt kicsit zongorázni, hogy aztán mindent elsöpörve előbb száguldjon a szokásos Bordély Boogie, majd a Halleluja. Mi más, amit mintegy az egész BalatonSound paródiájaként egy agyszétrepesztő ad hoc tuc-tuccal zártak le. Hiába, ezek géniuszok. Én meg rajongó vagyok, baszki. De tényleg nemcsak ezért a sok szuperlatívusz.
Utána a Massive Attack jó kis punnyadás volt. Az elején még megpróbáltam bármifajta jelentőséget tulajdonítani a kivetített tucat bölcsességeknek, önfarkukba harapó politikai paradoxonoknak, de aztán úgy voltam vele, mint Hunter S. Thompson a Félelem és reszketésben John Lennonnal: hagytam a tanítást a picsába, és csak dülöngéltem a remek brunnyogásra.
Amikor vége lett, Tálos Bandi a barátnőjével karon fogott, hogy vigyenek Russkajára. Ez a Red Lounge sátorban volt, ahova csak nagykorúakat engedtek be. Hát nem én voltam az egyetlen, akitől elkérték a személyi igazolványát? Már rég megszoktam. Azért nem is viszem sehova a férjes asszony szeretőimet, mert cikinek tartják, ha piavásárláskor igazoltatnak. De ezért a zenekarért megérte előkaparni a negyedszerre megszerzett jogosítványom. Hatalmas bulit csaptak. Bár én végig csak a hegedűs lányt figyeltem, attól kezdve, hogy megpillantottam. Antonia Alexa Georgiew, orosz emigránsok lánya. Pontosan utána néztem, hátha a koncerten félrehallottam, és már be is rendeztem egy szekrénykében a fényképes, gyertyás házi oltáromat, ahol majd éjszakánként misézek. Ennek vallást kell alapítani.
Vannak nők, akikre azonnal rákattanok. Persze az alap, hogy nagyon szépnek kell lenniük, annyira szépnek, hogy ez az elvárás már arcátlanság a részemről, mikor egy alig százhetven centire nőtt hobbit vagyok, de ahogy az elhunyt Tóth nagymamám mondta mindig: a jóból keveset adnak. De a szépség nem elég, hanem a menten rákattanáshoz vagy beszéljen tizenöt nyelven, vagy legyen lehengerlően bolond, a legváratlanabb ötletekkel és rigolyákkal, és persze azért ne verjem szarrá Legyen Ön Is Milliomosban. Vagy éppen játsszon úgy egy érzéki hangszeren, hogy csak állok előtte, mint fasz a lakodalomban.
Hát ez a csaj a Russkajában, na. Részeg volt, mint a disznó, alig állt a lábán. De mikor izzadt testével rátekeredett a hegedűre, és csak reszelt, reszelt, az annyira szép volt, hogy csak álltam, és húszszor elmormoltam azt a kevés hódolatot, amit a Sag za sagom első tíz leckéjéből össze tudtam kaparni. Próbáltam hipnotizálni, de szerintem le se szart. Biztos nem tudta, hogy én egy nagy költő vagyok, ugye. Picsába.
Russkaja után leszakadtam a Táloséktól, mert összeakadtam Lilla barátnémmal. Gondolom nagyon érdekelte, ahogy ecseteltem neki a hegedűs nimfát, aztán úgy próbáltam bizonyítani milyen hiperszenzitív fickó vagyok, hogy elmotyogtam az első két versszakot a Tihanyi Ekhóhoz. De mikor mondta, hogy megy Armin van Buurenre, akkor én ott maradtam a fűben, mert arra én nem megyek, ezt már egy hete eldöntöttem. De az is lehet, hogy én mentem el előbb, mert már fáradt voltam, nagyon fáradt.
Fölvettem hát a kivert kutyába oltott flaszterköltő-pózt, és elcigarettázgattam a szállásunkig. Magam se hittem, de meglepően zökkenőmentesen odataláltam. Csöndesen bemásztam, aztán ledőltem aludni. Reméltem, hogy a nimfámmal álmodom.
De nem álmodtam semmiről.
Folytatás a másik két napról
