"Egyetért-e ön azzal, hogy az államilag támogatott felsőfokú tanulmányokat folytató hallgatóknak ne kelljen képzési hozzájárulást fizetni?"
Nem. De ne kelljen mindenkinek.
Ha szép időben egykori gimnáziumi osztálytársaimmal már annyira elázunk, hogy az Ígéret Földje felé bolyongva Depeche Mode slágereket kezdünk énekelni - én minden nyelven, de egyiken sem - akkor már nem kell sokat leküldenünk, hogy a földre húzó kritikus tömegtől lecsücsülve, a delirium tremens utolsóelőtti stádiumában arról kezdjünk beszélgetni, mihez is kezdenénk, ha kormányra kerülnénk, ahogy az megesett a Bibósokkal is. Mivel már gyakorlottak vagyunk, ki is osztottuk a szerepeket. Kancsal Milán jogász cimborám lenne a miniszterelnök, én pedig kultuszminiszter lennék a Kancsal-kormányban, ami annyira hülyén hangzik, hogy Áder Jánost mindenképp be kéne vennünk, csakhogy dögvésszel és kolerával fűszerezett atomvillantós jóslataival az emberek arcára fagyassza a mosolyt. De merjünk nagyok lenni. Csak idő kérdése a hatalomátvételünk, amit fokozottan sürget, hogy a komplett vércserét és májátültetést elég drágán mérik a svájci klinikákon. De az egészségügy nem az én tárcámhoz tartozik. Azzal majd foglalkozik az egyik gyógyszerész kollégám, de most nem ér rá, mert aluljárókban árul teasüteményt, hogy kifizesse az elfüstölt labort. Szeret kísérletezgetni, no.
Igen, most talán leendő kultuszminiszterként nyilatkozok meg és szólok hozzá a tandíjjal kapcsolatos népszavazáshoz. Tehát úgy tessék nyalni szavaimat, mint felvételizők a bélyeget.
Különösképp nem tudom, hol tart most ez az egész tandíjmizéria, meg úgy általában a felsőoktatási reform, ami leginkább olyannak tűnik, mint a néhai Pajor Tamás által megverselt budapesti látnok: éppen hogy van, majdnem, hogy nincs, de sohasem az, amire vártok. Hiller István és a HÖOK például másfél évi tárgyalás után most meg is egyeztek valamiben, de újabb csaták várhatók. Nincs lezárva. Mindegy. A tények csak megzavarnák a vörösbor jótékony hatását, ahogy az ajtófélfa szokta. Ez az ő kormányuk, ez meg az enyém lenne, melynek most szeszgőzös minisztertanácsi ülésein kicsapódott kancsal tervezetét előterjesztem.
Der Plan
A fixa ideánk, hogy a felsőoktatásban jelenleg túlképzés van Magyarországon, ezért annyi a diplomás munkanélküli.
2003 óta évről évre fokozódik a döbbenetem, hogy milyen újabb felsőoktatási intézmények vernek gyökeret kicsiny hazánkban. Lassan már Báthori Erzsébet Szépészeti Főiskola is lesz, de talán eljön az idő, hogy a románoktól kell történelmi személyeket vételezni, mert mi már kifogytunk a hazai nevekből, annyi új képesítő intézmény születik. Az ilyenekben aztán az is elvergődik a szülők és az állam pénzén a diplomáig, aki életében legfeljebb csak egy Da Vinci-kódról szóló pszeudo-dokumentumfilmet látott a Discoveryn. Aztán persze jó eséllyel nem kap a megszerzett szakmájába vágó munkát, mert hogy néz már ki ez a diploma. Szarért-húgyért taníttatták. Többször hallott városi legenda, miszerint egy cég egyszer így adott fel hirdetést: programozó matematikust keresek, de nem a Gábor Dénes Főiskoláról. Pedig még azt is tudom, ki az a Gábor Dénes. De talán már van olyan suli is, ahol annyira tehetetlenül állnék a névadó személyét illetően, hogy kénytelen lennék egy valóságshow hősre gyanakodni. De aki még a negyeddöntőben kiesett. Az ilyenekben szerzett diplomának annyi értéke van, mint a kutyaszarból és félfamentes kartonból felhúzott ázsiai lakótömböknek, mik az első esőtől összeomlanak.
Nem kell ennyi felsőoktatási intézmény Magyarországra. Ha valaki tehetséges, akkor egy értékesebb diplomát adó komolyabb egyetemre is fölveszik, csak akarnia kell.
Kismalac, kismalac, engedj be!
És talán eljutottunk a tandíj kérdéséhez, miről egyharmadrészt szólna a márciusi szociális népszavazás, vagy mi.
Noha egyetemista vagyok, én nem tiltakozom a tandíj ellen, és ez így elsőre öncsonkításként hangzik. De! A felvételit követő első év legyen mindenkinek ingyenes. Aztán meglátjuk, ki mennyire érdemli meg, hogy az adófizetők pénzén ingyen tanulhasson. Ha valaki nagyon jól tanult, akkor a második évben ne kelljen fizetnie és még tekintélyes ösztöndíjat is kapjon, a hátrányosabb anyagi helyzetűek pedig különböző szociális juttatásokat. És ez így menjen évről-évre. Futja majd abból, hogy jól megvámoljuk azokat, akik leginkább csak romkocsmákban lézengenek tanulás helyett, és egy szemináriumi dolgozatot se tudnak önállóan lepötyögni. Ők fizessenek. Aki nem dolgozik, az ne is egyék. A munka szabaddá tesz.
„Jönnek a sült galambok, legalább ásíts!” (Neurotic: Esik az eső)
Az egyetemet pedig tanulásra találták ki. Közben is lehet inni, naná, csak legyenek jó eredményei a hallgatónak. Hogy megérje finanszírozni. Aki pedig nem teljesít, az fizessen százezreket, ha annyira presztízskérdés a családnak az a sikkes diploma. Ami persze mostanság már nem sokat jelent, mert a hárommillió diplomás országa lettünk. És ez nem jó. Meggyőződésünk, hogy egy jó szakmunkás sokkal hasznosabb a társadalomnak, mint egy gyenge diplomás, és persze sokkal jobban is keres, ha jól csinálja. Mert neki megvan a helye a periódusos-rendszerben. Nem úgy, mint a vizsgákon átvergődő használhatatlan diplomásoknak, akik legrosszabb esetben csak szabadgyökként végzik, miket le kell majd kötni újabb segélyekkel az államnak.
Ez lenne tervezetünk. Tiltakozhatnak és tüntethetnének ellene a hallgatók, de akkor az egyenlő lenne annak a felvállalásával, hogy büdös a munka. Javaslatunkkal inkompatibilis a Fidesz népszavazási kérdése, és ezért mondunk rá nemet, nem azért mert esetleg vörösre festette ajakinkat a kannásbor. Tessék megdobálni citrommal, izé, magyar naranccsal.
„- Foglalt már állást politikai kérdésekben?
- Igen. Egyszer egy napon át nem fogyasztottam szőlőt.” (Woody Allen: Hétalvó)
Ha ilyen tehetséget és szorgalmat pártoló felsőoktatási rendszerünk lenne, ahol csak a rosszabbul teljesítőknek kell fizetniük a diplomáért, akkor hiába is tüntetnének a diákok, ahogy előszeretettel szoktak, ha pusztán a tandíj szó maga felmerül. Kultuszminiszterként kihajolnék egy ablakon, ahogy Horváth Balázs tette a taxisblokádkor, közéjük vágnék egy laposüveget, hogy odafigyeljenek, aztán leüvölteném, hogy:
Aranyapám! Tanulni kéne, nem tüntetni!
Aki a szabadságon kívül mást is vár a szabadságtól, az szolgaságra született. Ezt Alexis de Tocqueville mondta, és vizionált Kancsal-kormányunk magáévá teszi. A teljesítményben hiszünk. Ha kell, mindannyian belehányjuk egy edénybe, fölébe hajolunk és közösen beinhaláljuk. De nem hisszük azt, hogy jó lenne, ha fennmaradna, sőt, konzerválódna ez a mostani túlképzéses, szinte korlátlanul finanszírozott rendszer, ahol mindenki szerezhet diplomát. Mert ez nem jó.