Történt, hogy mikor tegnap nekiálltam elmosogatni az albink büdös lében rohadó háromhetes szennyesét, egy korábban Volkssturm keretében bevetett százhúsz éves, köszvényes, rokkant porcelántányéron egy moszat rezzenéstelen pókerarccal díszes ornamentikának álcázta magát, és ezért majdnem megkíméltem. Annyira jól eladta magát, hogy csak sokadszorra esett le: ez nem valami gyári matyó-rittyentés, hanem már csak egy Búvár Zsebkönyvekben, és hát a mosogatónk jótékony rezervátumában megmaradt devon-kori organizmus. Tiszteltem, becsültem ezért a mutatványért, de végül megöltem, mielőtt leszállt az éj. Nos, ezt az írást eme nagy játékos emlékének ajánlom, mert míg kéjesen fröcsköltem rá a domestost, ő adta az ihletet, hogy a Pókerarcok című vetélkedőről írjak, ahol ugyan a játékosok műveltsége sokszor valami évmilliókkal ezelőtti evolúciós szintet tükröz, de ha elég jól leplezik a butaságukat, ha elég jól hazudnak, akkor nemhogy megmenekülnek, még milliókat is nyerhetnek. Az átbaszást emelik piedesztálra.
Morális válság van.
Szóval Kurvaország rókalelkű népe végre megkapta a neki való játékot, és hol máshol, mint az RTL Klubon, mely néha legalább akkora mocsár, ha nem nagyobb, mint a mosogatónk, vagy a magából legalább Krisztus óta hányásszagot okádó fürdőszobai felmosónk. De persze kell az ilyen, no. El is füstölne az agyam, ha állandóan a magaskultúra szőnyegbombázna.
A Pókerarcok egy több országban sikeres műsor adaptációja, és már előtte látható volt, biztos jobb lesz, mintha a Cápát forgatnánk újra egy baranyai bányatóban - fűszerezhetnénk azt akár megannyi rettenetes törpeharcsával -, mert itten van két kiváló műsorvezetőnk, kik tehetségüknél fogva szinte bármekkora szart el tudnak cipelni, akár a legfittebb ganajtúróbogarak. Vágó István, a mindentudó hatszáz éves Yoda, és ifjú padavanja, a mindig schlagfertig Sebestyén Balázs, ki a képernyőn eddig sose tudott akkora parasztságot csinálni, hogy ne nőjön legalább egy picit a szememben. Hasonló páros vezette sikerre az m1-en a Csináljuk a fesztivált, de azért a Korda György - Harsányi Levente duó jócskán elmarad tőlük, és az sem elhanyagolható szempont, hogy a Pókerarcok felvételekor mindig szabadnapot kapott az a legtöbbször elmaradhatatlan elmebeteg technikus, ki félpercenként puszta kedvtelésből nyomogatja a nevetésgombot. Noha itt is van zavaró effekt, de erről mindjárt.
Minden adás elején bemutatkoznak egymásnak a játékosok, és ilyenkor megpróbálják elrettenteni a többieket. Például a levágósan kisfröccsért hamutartókat ürítő, cicanadrágos, lenőtt hajú kocsmatündér előadja, hogy ő az Albert Györgyi, vagy az anyagmozgató, hogy háromdiplomás közgazdász. Ők persze az első keresztkérdésnél összeomlanak, már ha vannak ilyenek. Aztán van, aki elmondja az egyszerű igazságot (pl. kubikus), és ilyenkor a vetélytársak félelmükben majd beleőrülnek a kombinálásba, melyek néha vannak olyan szinten, minthogy a relativitáselmélet csak egy zsidó humbug.
Aztán elkezdődik a Játék, melynek lényege, hogy elvileg minden kérdéskör végén búcsúznia kell annak, ki a legkevesebb helyes választ adta, és elveszti az addigi nyereményt. De itt jön a csavar: a játékosok sose tudják, hogy vetélytársaik hogyan teljesítettek. Ellenben aki idejében „bedobja a lapjait”, az ugyan kiszáll, de biztos megtarthatja az addig összegyűjtött zsetont. Tehát hiába rontott el valaki minden műveltségi kérdést: ha annyira hitelesen előadja, hogy ő nem egy buta moszat, hanem egy díszes ornamentika, és nagyon penge, akkor jó eséllyel az egyik bizonytalankodó ellenfele megijed az ő vélt nagy tudásától, és a kör végén inkább kiszáll, mintsem hogy az addig megszerzetteket elveszítse.
Nos, a kérdéskörök végén aztán a játékosoknak van mindig pár percük, hogy egymással feleseljenek, és ilyenkor határozottan idegesítő a Pókerarcok. Ekkor próbálják egymást meggyőzni, hogy a másik inkább önként távozzon, mert a kis pénz is pénz, nehogy elveszítse. És itt valami botrányos. Minden második játékos azt hiszi, hogy valami humorfesztiválon van, ahol végre kiteljesedhet. A szőke nős viccek elmaradhatatlanok, de a legalja, hogy „én a helyedben még most távoznék az eddigi nyereménnyel.” Igen? Akkor dobbantsál te, bazdmeg!
Persze a válaszok sose ennyire felnőttesek. A kóros szerepléskényszertől hajtva annál inkább hallani olyan előre megfogalmazott riposztokat, minthogy kicsi csikó csippents vissza, vagy hasonlókat. Mintha csak óvodások próbálnák oltani egymást a homokozóban, annyira nívótlan. De szerencsére ez a borzalom csak pár percig tart. Bár mindig üde színfolt, mikor valami lestrapált elvált anyuka próbál flörtölni a Vágóval, hátha. Szóval valakinek a csipája, másnak a picsája.
Ha ez lement, akkor tíz másodpercet kapnak a blöffölő játékosok, hogy a legbeszaribb megnyomja a kiugrást jelentő pánikgombot. És itt jön az az effekt, mire már utaltam: mert egy határozottan öklendezéssel birkózó gépi hang számol vissza, és hetek után is azt várom, mikor hányja el már végre magát.
A harcot/hazudozást legelőször feladó játékos (többnyire a legjobb nő) persze a kulisszák mögött mindig elmondja, hogy csak azért nem tudott a kérdésekre válaszolni, mert még nem volt bemelegedve. De mivel ez nem magasugrás, hanem műveltségi vetélkedő, hát húzzunk még egy strigulát a nyilvánvaló hazugságok rubrikába.
És így megy ez végig. Mígnem valaki annyira el nem rettent mindenkit, hogy el nem viszi a napi kétmillió forintot, aztán mehet a vasárnapi heti hétmillióért. Volt már olyan, hogy valaki egész végig csak összevissza nyomogatott, mégis nyert, mert olyan jól előadta magát. Igazi népmesei hős, kinek aztán zöldborsókoszorút csicseregnek homlokára az animált madarak.
Hazugság, hazugság, hazugság. Pfuj.
Kapálózik sértetten sárga lényem, ezek milliókat nyernek ezzel. Miért nem jelentkeztem, és ha bekerültem volna, akkor propelleres baseball-sapkát nyomtam volna fejemre, csorgattam volna nyálam, meg ilyenek. Megjátszottam volna a fogyatékost, és közben megpróbáltam volna a helyes válaszokra klikkelni, aztán ha jön a kérdéskörök közti kritikán aluli rész, akkor az ellenfelek szánalmas oltás-csíráira oda se figyelni, csak saját örömömre játszadozni a fikámból gyúrt golyóval, meg bízni a korábban tanultakban, hát csak nyomja a halál fasza a pánikgombot. Csúfot űzni a magukat nagyon okosnak előadó szánalmasan görcsölő ellenfelekből. A moszatot is legyőztem, hát most már nincs mitől félnem, míg a birnami erdő Dunsinan alá nem vonul. És ha mégis, akkor megütném a pánikgombot. Ez van. De nem kezdenék magyarázkodni.
Végül két igazságot rögzítenék:
- Hiába zavaró a sok pózőr játékos, ez egy határozottan nézhető vetélkedő, köszönhetően a műsorvezetőknek.
- Nincs Zuschlag-ügy.
