A MESE

Valamikor az új évezred kezdetén, egy hideg és elhagyott sötét szobában, mit csak a szexcsatornából kivillanó fehér zoknik fénye világított be néha, egyedül feküdt ágyában meztelenül Jean-Claude Van Damme. Részeg volt, mint minden éjszaka, mióta először egy filmje megbukott. Lassan már tíz éve volt ez. Újabban már a mozik se játszották, a boltokban por lepte el az eladatlan kazettákat, a nyirkos raktárakban penész rágta őket.

Jobb kezével láncdohányzott, a ballal pedig még meg se borzolhatta rendesen egyre gyérebb szeméremdombját, már ösztönösen nyúlt is a vodkás üvegért. Nagyot kortyolt, majd magához szorította a palackot. Szerette. Négy óra volt, kintről kakaskukorékolás szűrődött be a rolón át, és erre a tévében menten kegyetlenül véget ért a pornó. Zsanklód dühében falhoz vágta a távirányítót, mitől leszakadt az Időzsaru bekeretezett-üvegezett plakátja és ezer darabra tört, akárcsak a tegnap ittasan megfejelt feszület, vagy negyedik házassága előtt a tükör.

 A büdös kurva istenit! – fakadt ki a sztárból. Majd még egyszer. Hát még mindig nem félt tőle. Igaz, nem is volt már vesztenivalója. Egykor a világ királya volt, de Cosmodisk nélkül most már a seggét se tudta fájdalom nélkül kitörölni, hát ezért is szedett megannyi tablettát. Szerencséjére már napok óta nem kellett szarnia. A rajongói is elhagyták, hát úgy érezte, a székrekedés maradt az egyetlen barátja. És az ital.

Pisálnia kellett. Kikelt az ágyból, de menten elborult. Majd megint, arccal egy teli tányér keserű cigarettahamuba. Összeszedte erejét, valahogy elvergődött a szoba sarkában árválkodó megfakult banzájig és lehúgyozta. Lassan hajnalodott. Még egy tetves nap – sziszegte, mert múltkor ezt látta egy akciófilmben, és nagyon megtetszett neki. Fel is büfögött egy kis gyomorsavat hozzá.

Nagyon egyedül volt.

Arrébb mászott, és a számlahegyek alól előhalászta a rádiótelefonját. Gondolta, a nagy magányban felhívja a szokásos szextelefont, kéri Erikát, mert attól egy kicsit jobb, de oly gyorsan pörgetett a telefonkönyvben, hogy a ’sex’ hívószó helyett csak a következő, ’Sheldon’ bejegyzésnél állt meg. Hümm. Sheldon Lettich.

Megannyi emlék szakadt rá, rá is gyújtott. Sheldon Lettich volt az 1991-es Dupla dinamit című sikerfilmje rendezője, ahol először kapott igazi sztárgázsit. Ezer éve nem beszéltek. Gondolta, hát inkább felhívja őt. Talán. De egy gépi hang kegyetlenül tudomására adta, hogy az adott irányban pénz híján nem tud hívást kezdeményezni, de amennyiben visszahívós sms-t akar küldeni, akkor nyomja meg a kettős keresztet.

Kettős kereszt! Ez az! – kiáltott fel, majd újból, és menten megnyomta. Egy kalandfilmet kell csinálnia, legyen benne sok keresztes, konkrétan templomos, titkos szekta, Salamon kincse, esetleg Szent Grál, meg kutyafasza. Most úgyis nagy divat, ezzel biztos visszakapaszkodna. Visszatért belé az életkedv, utolsót kortyolt a vodkából, majd kukába hajította, a kokain mellé guargumit kevert, felszippantotta, és menten edzeni kezdett, miközben a sztorin agyalt. Biztos volt benne, hogy Sheldon visszahívja. Így is történt. Épp a tükör előtt pózolt.

Csak így történhetett. Más ötletem nincsen.

A FILM

Mert a nagybetűs Kétségbeesés szülte fos ez a Rend őrzője című 2001-es opusz, ahol újra együtt dolgozott a legendás páros. Ez egy olyan film, amelyben a legmenőbb klubot Fantáziának hívják. Hát valóban szárnyalt a képzelet, minden mindegy alapon. Másfél órás kapálózás ez. És a végére csak mélyebbre süllyed, mint balfasz a mocsárban.

Egy középkori prológgal kezdődik, mely nem sokkal komolyabb, mint a Sacra Corona. Az első keresztes hadjárat idején, egy a gyilkolástól megcsömörlött, kiégett és meghasonlott keresztes lovag napokig kóborol a meghódított Jeruzsálem vérrel borított, hullákkal szegélyezett utcáin, mígnem talál egy barlangot, hová visszavonul bűnbánatot gyakorolni, de annyira megvilágosodik, hogy végül szektát alapít, a titkos tudását pedig pergamen tekercseken örökíti meg. De mielőtt végleg összeállna a Nagy Mű, valamiért Szíriába battyog, ahol mártírhalált hal, a mű utolsó fejezete pedig elveszik. Hát persze, hogy abban írta le, hol is rejtőzik Salamon kincse. Miért is ezzel kezdené az ember, és nem a baklava receptjével.

Nemsokára Ukrajnában találjuk magunkat, Ogyesszában. Itt tűnik fel Jean-Claude Van Damme, aki Rudi Cafmeyer műkincsrablót alakítja. Meglovasít egy patkolt tojást, és a maffia elől egyenesen Amerikába menekül. Mint később kiderül, ennek a szálnak semmi különösebb dramaturgiai szerepe sincs, szóval kezdhették volna menten Amerikában is a jelenkori cselekményt. Bár akkor kimaradtak volna az orosz akcentussal beszélő rossz emberek. Pedig ők aztán elmaradhatatlanok. A hidegháborús ruszofób pszichózis másodvonalbeli filmekben virágzó maradványa ez.

A jó Rudi Amerikában találkozik hát múzeumi tárlatvezető apjával, ki vasárnaponként a templomosok és a közel-keleti szekták nagy szakértője. Van Damme teátrális mozdulatokkal és széles vigyorral üdvözli a fatert, de ez csak tudjuk be a látványos szalonspiccnek.

Az apának nemsokára Jeruzsálembe kell utaznia, ahol persze elrabolják. Van Damme menten repülőre száll, és utána megy, hogy kiszabadítsa. Egy kis déjá vu. Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag? Megvan?

Mikor megérkezik, a nagy harcos előbb elsüt egy sistergős humorbombát a reptéri fogdmegeknek, de leginkább nekünk („Van olyan műtárgy, amit nem jelentett be?” „Igen. A Mona Lisa.”), aztán találkozik az apja tudós kollégájával, akit Charlton Heston alakít, ki közel a nyolcvanhoz, félszázaddal a Ben Hur után ismét zsidós filmben szerepel. Szerepe kettős: egyfelől vezetés közben ő világosítja föl Rudit az apja kutatásairól, elrablása körülményeiről, mely mögött a titkos REND szekta áll; másfelől meg így nem Jean-Claude Van Damme lett a leglecsúszottabb név a stáblistán. Ideje lenne nyugdíjba menni, papa.

És itt jön is egy Kicsi Kocsis filmbe illő üldözés, ezerszer elkoptatott klisékkel, egy kis kézitusa, és már le is lőtték Charlton Hestont. Béka poraira. Neki megváltás a halál.

Innentől kezdve pedig van minden, akció izomból.

Van gonosz jeruzsálemi felügyelő, kinek a második mondata, hogy „öt mérföldről megérzem a hazugságot” (hát ekkora orral nem is csoda, vethetnénk közbe); csinos rendőrnő, Dalia, ki egykor a Rend tagja volt, de dezertált, és miután meglágyul a szíve, a körözött főhőssel kooperál. Van az az überfasza üldözés is, amikor Van Damme rabbinak öltözve menekül a rendőrök elől, betéved a palesztin negyedbe is, felrúg egy köcsögöt, és már az arabok elől is lohol, szóval akkora burleszk, hogy már csak a zongorajáték hiányzik, valami eligazítás, meg hogy minden megjelenésekor kiírják Van Damme mellé: keményfiú. Azt egyébként is látjuk, noha nem értem, minek lassítanak be olyan produkciókat, miket a Sebeők János is megcsinálna. Van Damme-nak föl kellett volna csatolnia még egy Cosmodisket, mert el is kapják, kitoloncolják, de a reptérről megszökik. Visszatér.

Izgalmas film, no:

Nem semmi. Rengeteget tudnék még erről írni, de már így is nagyon hosszú lett ez az egész, és az idetévedő olvasó már biztos azt gondolja rólam, hogy „ki ez a hülye fasz, bazdmeg, inkább olvasok Hócipőt”, de azért csak még a főgonoszról egy keveset. Mindig azok a kedvenceim. De csak ha őrültek. Ez az. Muhaha.

Nos, a fanatikus szekta tengerparti szertartásánál találkozunk először vele, Syrusszal, a második testvérrel. Már első blikkre lerí róla, hogy nagy szarkeverő, menten fel is robbantja a Mestert, és így ő lesz a vezető. De itt nem áll meg a robbantgatással, annyira cezaromán (mondom, őrült!), hogy folytatni akarja a keresztes háborút, méghozzá úgy, hogy felrobbantja a jeruzsálemi palesztin városrészt, és persze a zsidókra keni. És akkor kitör a harmadik világháború. Mi más is. Az izgatja, meg persze Salamon kincse is, de csak egy picit, mert az ilyen szaros földi hívság.

De Van Damme megakadályozza, az apját is kiszabadítja, leveri a kapuérázó gonosz kereszteseket, a főgonoszt pedig azzal a szokásos karddöféssel öli meg, ami az ilyen filmekben szokás.

Nem tör ki a harmadik világháború (Pedig a bomba robban, most akkor mi van? És mi van Salamon kincsével?), és Van Damme még a segítő rendőrcsajjal is összejön. Az ökumenikus finálé-dugás sajnos elmarad, de helyette kapunk a végén egy best of jelenetsort, és non plus ultraként egy bakiparádét is.

Helyreállt a világ rendje. Jean-Claude Van Damme még mindig a legnagyobb belga, Hercule Poirot és Tintin nem méltó, hogy a saruszíját kioldja, mert ő az Út, az Igazság és az Élet.

Legalábbis a videószalagon és a Harmadik Világban.