Igen, az elmúlt bő egy hétben elszigetelve voltam. Így nem is tudtam reagálni, időm se volt, energiám se. Más volt a nagy terv Sziget alatt. Konkrétan az, hogy utolsó nap fölszedjem régi nagy múzsámat, Juliette Lewis-t. De nem jött össze, persze csak azért, mert lekéstem a koncertet. Túl sokáig tartott az erőgyűjtés, és végül túl sok lett a szósz. Biztos sokaknak ismerős. A beszakadás.
És akkor most képzeljetek ide egy cifra káromkodást, mintegy invokációként.
Ugyanis Sziget végére majdnem úgy leépültem, mint Mr. Morton a Volt egyszer egy Vadnyugatban. Mentálisan, fizikálisan, intellektuálisan, emocionálisan. Más téren talán nem, hiába is erőltetem megroncsolt agyam.
Merthogy a fejem már az első éjszaka szétrúgták. Mentő lett a vége.
Igen, és akkor most elmesélem a történetet, mert fölöttébb tanulságos, akár egy
„A világon élni csak hősként érdemes. Most rajtad a sor! Hallod?! Mondd tovább énekes!”
(P. Mobil: Honfoglalás)
Éppen Csetneki Máté barátommal, és az ő kedves barátnőjével, Fruzsival mentünk haza, amikor az éjszakai buszon, a csuklófordulónál történt valami. Vagy az a két tag lökött meg, vagy én botlottam beléjük véletlenül, mindenesetre nagy szóváltás lett a vége. Nagy fenyegetőzések, én meg a vitrioltól kellően fűtve mondtam nekik, hogyha verekedni akarnak, akkor szálljanak le, mert én nem félek tőlük – erre még emlékszem.
Erre Fruzsi, mintegy az életemet óvván; közbelépett, hogy azok mégis ketten vannak, és mennyivel nagyobbak nálam. De én erre vele kezdtem el pörölni, hogy ugyan már, csak szálljanak le, mert én egyenként szétbaszom őket, ha már itten bokszolni akarnak. Egy Csunderlik nem fut el sose, mert ez elvi kérdés, hehe. Agyamra ment a Rocky I.
Aztán Fruzsival leszálltam a Király utcánál, és innen csak mások elmeséléséből ismerem a sztorit.
Mert nem vettem észre, hogy az a két állat leszáll mögöttem, és még mielőtt Máté barátom is leugorhatott volna, azok beszóltak, mire hátrafordultam, és menten egy hasrúgással indított a harcosabbik. De akkorával, hogy állítólag rögtön elborultam, és mire fölkelhettem volna, hogy visszaüssek, menten fejbe rúgtak. Még a földön feküdtem.
Hát milyen dolog egy földön fekvő embert fejbe rúgni?
Mennyire sportszerűtlen már? Az egy dolog, hogy nagy bunyós volt, mert két rúgással leterített, de hogy Dolph Lundgren-t idézzem a Leszámolás Kis-Tokióból: „de az igazi nagy szamurájok gyönyörű haikukat írtak.” Na jó, ezt nem gondoltam komolyan. A haiku nagy buziság. Nem rímel és gagyi, ugyebár.
A fejrúgástól azonnal elájultam, de úgy kiakadt szemekkel, ahogy azt tanítják. Mire Máté leszállt, még volt ideje egy gyors ugatásra, aztán azok menten elrohantak. Máté meg hívta a mentőket, mert a pofozásra sem adtam életjelet. Kérem, a nagy Kokót is ütötték már ki. Meg a két Klicskót.
Két utcai ember segített még, hoztak vizet, és valahogy enyhe életet leheltek belém.
„Oly jó ez a bolygó, óóóó!” (Neurotic: Vén Véna)
De aztán kiértek a polgárőrök.
És az egyikük, aki zaklatni kezdett, hát Isten bocsássa meg nekem, de egy istenverte nagy faszkalap volt.
Tegyük hozzá, hogy az emberek egy része azért megy polgárőrnek, hogy aztán másokkal legitim módon emberkedhessen. Azért a pitiáner hatalomért, a gumibotért.
Totál amnéziás voltam. Azt se engedtem, hogy rendesen lekezeljék a szétszakadt számat, mert effektíve nem értettem, hogy mi bajom lehetne. És erre jött az a bitang nagy úr, és kérdezte, hogy mi történt. Máté el akarta mondani, de meg se hallgatta. Ő engem akart. És miután nem tudtam, megkérdezte, hogy mi a pontos dátum. Én persze nem tudtam, noha a 2007-et elsőre még eltaláltam, de harmadszorra már 2028-at mondtam, és azt, hogy csak engedjenek haza Mátéval, persze ezt elég ingerülten.
A 2028 után meg beszólt a Hatalom felkent képviselője, hogy visznek detoxba, ha nem mondom meg a pontos dátumot.
A detoxba! Hát mekkora fasz ez?
Egy akkora fejrúgás után, hogy Máté szerint örüljek, hogy nem lett maradandó agykárosodásom, még a detoxszal zaklatott, melynél fasisztább dolgot el se tudok képzelni, mert ott szétszadizzák az embert, állítólag.
Még szerencse, hogy valahogy 2007 augusztusát kiböktem, és akkor erre hazaengedett Mátéval, aki elmesélte, miért van szétszakadva az arcom. Én meg teljesen összezuhantam.
Képzelhetitek, hogy ez mennyire megadta az alaphangot a további hat Sziget naphoz, amiről nemsokára írok, mert megérdemli. Másnap mindenesetre legalább úgy fel voltak duzzadva ajakim, mint Angelina Jolie-nak, kapucnis pulcsit húztam, és a nagy esőben csak révetegen mászkáltam, mint egy szipus.
Mindenesetre, ahogy a nagyhatalmú polgárőr úr minden empátia nélkül még engem, sérültet, zaklatott, az megint bebizonyította, mennyire igaza van Metternichnek, miszerint a Balkán az Bécs határában kezdődik.
Kafkai élmény volt. Nem kívánom senkinek. Na jó, pár embernek igen
Annak a tagnak meg gratulálok, hogy fejbe tudott rúgni egy földön fekvő embert. Én sose tudnám megtenni. De talán én ezért vagyok ember.
Amúgy meg nem az az erős, aki sohasem esik el, hanem az, aki mindig fel tud állni.
Hát éppen ezért végül mégis jót szigeteltem a srácokkal. És erről írok, mondom, meg a koncertekről valamit, hogy aki nem volt, az is tudja. Bár én se tudom annyira. Az a fránya fejrúgás, hehe.
