DAS BLOG - Közélet Kultúra Kritika (de Győrffy Miklóst itt ne keressék!)

Csucsu - REFLUX

Űrodüsszeia (2010, Dél-Afrika)

2010. július 21. - csunderlik.péter

 "...ez olyan, mint megérinteni az eget." (Diego Maradona)

Mély hangon megszólaló halk dübörgés, majd felharsanó trombiták a főtémával és velőtrázó üstdobütések óriás buzogánnyal: megvan a világbajnok. És bár az oddsok alapján a spanyol siker túlságosan is konvencionális, a vébé eleje pedig monoton volt, akár a hűtő zúgása, és unalmas, mint egy kisvárosi planetárium, idővel csak-csak előkerültek az üstökösök, kvazárok, pulzárok, szupernovák, fekete lyukak, úgyhogy megérdemli, hogy kis késéssel visszacsepegtessük a cseppfolyóssá hűtött visszhangokat, majd szuperlassú képversbe öntsük ezt a hőskölteményt, űreposzt, annál is inkább, mert a dollármilliókkal és a maga elnyújtott négyéves ciklusával olyan ritka és becses, akár egy Föld-Hold-Nap együttállás. Aztán lehet alkímiailag dekódolni, ahogy habkönnyű szkafanderben belépni a műfajokba és belülről elmozdítani őket.

Különben is, most van időm, még egy hétig nincs más dolgom, csak hogy hozzam a hatvannégy kilós versenysúlyom, és hogy a későbbi tudományos munkához előpreparáljam a csontszínű klaviatúrám, töredezettségmentesítek, feltöltődöm. Vigyázni kell. Vannak emberek, akik túl gyorsan kirepülnek és nekicsapódnak az életnek, mint Jurij Gagarin ezredes a feketeföldnek, akár egy kristálypohár. Vele szemben a 2010-es NS Vébékalauz szerzőiről nem mondható el, hogy belerokkantak volna a munkába, de ha mégis, akkor meg nem tudom, ki az a barom, aki ezt tanította nekik a kommunikáció szakon, vagy aki szivarozva rábólintott, hogy ki lehet adni egy ennyire igénytelen vébéadatbankot, amely nem tartalmazza se a játékosok születési dátumát, se a testmagasságát, se a testsúlyát, szóval lényeges információk maradtak ki, stratégiai szektorok, amit a hasábok széthúzásával ellensúlyoztak, ahogy izzadt közgazdászok a költségvetéssel sakkoznak. Persze, lehet, hogy a vébékalauzok kiherélése valami új, perverz hóbort, mint egykor a rizsporos paróka, vagy amilyenek néhány éve a vírusként terjedő szuperközeli, epileptikusan ide-odarángó BL-gólösszefoglalók, amikor az akciót se látod, úgy igazán a gólt se. Pedig kellenek azok, kellenek, hogy újraélesítsük a fajfenntartó, gyilkos ösztönöket.

Az emberiség hajnala

Sokakat még egy csontkalapácsról atomrakétára ugró, hárommillió évet átszelő vágásnál is jobban sokkolt, hogy Afrikában rendez[het]ik a vébét, amikor az egész kontinens úgy reménytelen, ahogy van, csak a biológiai fegyver segíthet, mondják, vagy tán ha valamilyen genetikai módosítással növelni lehetne a négerek intelligenciáját, hogy megnemesítsék ezt a szénalapú életformát, ahogy egykor német professzorok fecskendeztek indigót a szemgolyóba. Ráadásul az utóbbi tíz-tizenöt évben Dél-Afrikát leginkább csak arra hozták példának a Reader's Digestben, hogy egy egykori fekete-fehér mintaállam miként zuhant definitív káoszba azután, hogy elhagyták a gyarmatosítók, akiket pillanatnyilag felfüggesztettek, mint a diplomáciai védettséget, és ezen csak csipetnyit enyhít, hogy Afrikát még nem szennyezték be olyan civilizációs fogalmak, mint a catenaccio.

És erre kezdetektől csak jött az offenzív, mindent átható bennszülött vuvuzela-zümmögés, ami valóban menten afrikai hangulatot festett és vetített az üvegfalra és a perifériát betöltő gömbvászonomra, mert a permanens zümmögéstől már magam előtt láttam, ahogy egy sovány tehén pislogva döglődik a porban, amit megszállnak a böglyök, legyek mászkálnak a szemgolyóján, aztán mintha ezek az én fülembe is belemásztak volna, mert amikor este lefeküdtem, akkor is zümmögést hallottam, félálomban fölnéztem, és mintha a rovarok, bogarak egyre csak szaporodtak volna a plafonon az apóriákkal és a hieroglifákkal, mint egy kategorikus Polanski-filmben, amikor a magára hagyott főhős elméje egyetlen kis ütéstől megbomlik, hallucinál, átalakul önmegsemmisítő gépezetté és felszámolja önmagát.

Aztán kiderült, hogy nem képzelődtem/-tünk, mert nagyon is valóságos budapesti szúnyogok voltak, ti. az esős évszak szülöttei, úgyhogy hamar a háztartási boltban beszereztünk annyi idegmérget, amivel egész Kelet-Magyarországot elgázosíthatnánk, mert velünk nem szórakozhatnak, uraljuk a természetet, miképp a lenézett dél-afrikai rendezők egy olyan ősrégi, de működő formátummal óvták meg a high-tech stadionokat a kolerás galamboktól, mint az idomított sólymok. Ilyen metálsólymokat Budapesten is be lehetne vetni, csak lehet, hogy még aznap megennék őket a cigányok.

Mindenesetre a szúnyogoknak megmutattuk erőnket a vegyi fegyverekkel, és annyira szerettem látni, ahogy fényemről aláhullnak, térdencsúszva vonszolják magukat előttem, rángatóznak és felfordulnak, ahogy a betűk táncolnak a Wordben a Kék Duna - keringő ütemére, a tévétechnikusok meg idővel kiszűrték a darázskürt zaját, hogy nyugodtan élvezhessük az űrszimfóniát. Azok után, hogy embert küldtünk a Holdra, acsargó majomfajzatunkból pedig lett egy Ludwig van Beethoven, ez a legkevesebb. Fejlődés. Paradigmaváltás.

Tshabalala pedig a semmiből rúgott álomgólt. Ugrás.

A Jupiter-expedíció

Maradona Isten ajándéka volt az argentin népnek, a valaha élt legnagyob játékos, de a futballpályán kívül eddig minden lehetséges fronton megbukott, kódolva volt, hogy most a kispadon is, pedig az csak néhány méterre van az oldalvonaltól.

Szeretem, ha egy edzőnek van filozófiája, de mióta a futballt nézem, az argentin szövetségi kapitányok rendre valami belső kényszertől hajtva annyira rápörögnek a fixa ideájukra, hogy beleőrülnek, és úgy rántanak mindent magukkal a szakadékba, mint a csillagháború és peresztrojka a történelem süllyesztőjébe a Szovjetuniót. '98-ban a diktátor és individuum-gyilkos Passarella, aki már csak azért sem vitt ki magával hosszúhajú játékost, mert köztudott, hogy Argentínában a hajviselet az identitás elsődleges terepe, ezért a Passarella-éra alatt világklasszisok vonultak inkább önkéntes száműzetésbe, mintsem hogy elhagyják argentin típusú hajpántjukat, aminek meg is lett az eredménye. 2002-ben ott volt a paranoiás és monomániás Bielsa, akinél a téboly uralkodó létforma, mert már a szemgödréből viperaként harapott az őrület, megállás nélkül tikkelt, és annyira szent meggyőződése volt, hogy meg akarják ölni, minthogy elvből nem játszatta együtt Batistutát és Crespót. Végül 2006-ban már azt hittem, hogy Argentína bajnok lehet, hiszen a kartonja szerint a déli félteke egyik legnagyobb taktikusa, José Pekerman ült a kispadon, egy jezsuita egzisztenciába oltott Werner von Braun, kezében Petra cigarettával, röppálya-grafikonokkal és négyjegyű függvénytáblázattal, és tökéletesen is működött az egyhetvenes gépezet, egészen addig, amíg Pekerman túl nem taktikázta és el nem cserélte magát a németek ellen.

Most meg az isteni Diego. Akit ugyan hazájában majd úgy fürdetnek élete végéig tetőtől-talpig Lucullus gyorspácba, ahogy az inkák aranyporba az istenembert, annyira imádják a lótuszevők, de akire mégse kellett volna rábízni a világ legjobb támadószekcióját. Egy olyan figurára, akit nem régen csak két év szanatórium, gyomorgyűrű és egy fogyókúrás szájspray mentett meg a biztos kipukkadásos haláltól, és hát köztudott, hogy még egy Windows-üzemeltető tanfolyamot se tudna abszolválni, a félidei taktikai utasításai pedig kimerülnek abban, hogy menjetek ki és tegyétek ki a szívetek Argentínáért. Szóval annyi doktriner ideológus után ezúttal egy minden hitelét és tartalékát felélő futballsámánra akartak építeni, a vállán egy ücsörgő kanárival, pedig idén szinte minden adott lehetett volna [vö. az argentinokban felülreprezentált Inter BL-győzelme], a háromszög a legerősebb geometriai forma, és egy olyan sugárzó hajtóművel, mint Lionel Messi,  a hangtalan Higuaín, vagy éppen a szabadgyök Carlos Tévez, akiről ugyan utoljára jutna eszembe az 'androgün szexualitás' szintagma, inkább egy hímnős iszapszörny, de őstehetség, annyi szent. Velük és még egy jó ritmusgépezettel szinte garantált [lett volna] a siker, ha egy olyan perfekcionista irányítja őket, mint az 'acélszívű' tökéletességmániás Stanley Kubrick, mégha a futballpályán nem is lehet minden jelenetet minden szögből hatvanszor újravenni, hogy megcsinálja a tökéletes filmet.

Ráadásul az isteni Diego azzal is súlyosbította, és ez nagyjából tévedéseinek eredője és esszenciája, hogy be akarta bizonyítani, hiába röhögik manapság világszinten körbe, ő igenis nagy edző, egy forradalmár, innentől pedig már törvényszerű volt, mert a démonok bennünk vannak, hogy stratégai impotenciája elől inkább őrültségekbe menekül, mint egy fojtogató szexgyilkos, ezért a kokaintól és a kétharmadtól elborult lyukacsos agyával otthonhagyta Esteban Cambiassót, akit a világ bármely edzője kivitt volna, mert az emberi test legfontosabb pillére a medencecsont. Helyette Maradona becsomagolta a kofferba lábtengós druszáját, Martín Palermót, meg persze az Orbit helyett is Codeine-t rágó veterán Verónt a fáslis bokájával meg a térdfixével, csak mert ugyanarra a pártra szavaznak, meg mert együtt focizott az apjával is, meg vele is. Verónnál még az a félbemaradt, fáradt Riquelme is tízszer pengébb lett volna, aki nyilvánvalóan gyűlöl futballozni, és minden köpésnél, minden szabadrúgásnál és tizenegyesnél az arcára van írva, hogy utálja az Istent, amiért ezt a tehetséget kapta és nem mondjuk a csipkeverést.

Még ezeknél is meredekebb és érthetetlenebb volt, akár első blikkre az Űrodüsszeia fényfolyosós befejezése, hogy Maradona telepakolta a védelmet copfosokkal, mikor köztudott, hogy a copfos férfiak megbízhatatlanok. Hovatovább minden igazolhatatlan edzői döntése csimborasszójaként a genetikailag balszélső Jonás Gutierezzel játszatott jobbhátvédet, aki csúcsformában sem üti át az ózonpajzsot, de így az idegen poszton végképp maga volt a csapatra aggatott ballaszt, űrszemét, kozmikus hulladék, igaz, argentin-drukkerként remélhettem, hogy ezekkel a váratlan húzásokkal Maradona nemcsak a védelmét zavarta össze, hanem az ellenfelek edzőit is. Ha valaki ennyire bizonyítani akarja a géniuszát, akkor azt még a szuperszámítógépek sem tudják a számításaikba belekalkulálni.

Nem kell nekem széteffektezni a mérkőzést biciklicselekkel, de látni akarom a támadásoknál a kompozíció poétikáját, amikor a 'csapatom' mozgása már-már egy nagyszerű zeneműre emlékeztet a tudatos keresztmozgásokkal, előre begyakorolt figurákkal, játékkal, változó hangszínnel és hangerősséggel operálással, halk-hangos [chorus-verse] váltásokkal, vagyis tili-toli kényszerítőkkel, visszagurítással és leütéssel. Amikor látszik, hogy van edzője a játékosoknak, aki mindezt beléjük égette, mint egykor Valerij Lobanovszkij tábornok, aki olimpiai bajnok jégkorongfigurákat adaptált a futballra a Dinamo Kijevnél, vagy a tolódásos védekezést évek munkájával tökélyre fejlesztő Arrigo Sacchi, vagy a zseniális és nárcisztikus Johann Cruyff, aki megtanította futballozni a katalánokat.

Ezzel szemben Maradona csak abban brillírozott, hogy a gyanúsan mániás energiájával új magasságokba röpítse a sajtótájékoztatókat, ami tényleg szórakoztató volt, ugyanakkor a csapatjátékból a csoportmeccsek után fehér köpenyben, gumikesztyűvel és küretkanállal lehetett volna csak kikaparni a tudatosságot, ami viszont leginkább fájdalmas és a  komponista kritikája. Hiába győzték le egyéni villanásokkal az összehasonlíthatatlanul tehetségtelenebb ellenfeleket (pl. Dél-Korea, Görögország), a normatív összhang hiánya miatt már ekkor lehetett látni a meghibásodásra utaló jeleket, nem is kellett hozzá levenni a fekete napszemüveget és bevenni egy szemerőt, például, hogy a szaruhártyasértő argentin védelmi egység hetvenkét órán belül egy újgenerációs vírustörzzsel, kivált később egy spanyolnátha mutációval szemben teljesen használhatatlanná válik, mert az újhullámos filmezésből csak a kihagyásos technika ment nekik. Márpedig ha fogmosáskor vérezni szokott az íny, akkor valamit tenni kell, tudjuk. És ezen nem segített az, hogy Demichelis a harmadik meccsre már kibontotta a haját.

Persze, a Barbarossa-terv is megbukott, pedig azon tíz hónapot dolgoztak a legprecízebb német koponyák, a fizika törvényei szerint meg előbb-utóbb úgyis átveszi az uralmat az entrópia, úgyhogy elméletileg még be is jöhetett volna, hogy Maradona taktikai értekezletek helyett inkább újra és újra belemártja a válogatottat a tudatalatti és az ösztönösség irracionális szférájába, de amikor a negyeddöntőben a németek ellen már felgyorsult a tetris, kiderült, hogy ilyen szinten, határhelyzetben már annyit sem ér a ráolvasás, mint a számok nélküli közgazdaság.

Olyan lendülettel és olyan fegyelmezetten száguldottak át villámháborús gépezetként törpe argentinjaimon, mintha maga Herbert von Karajan vezényelte volna a walkürök vágtatását az árja filharmonikusoknak. [0-4] Ez zene volt.

Az isteni Diego meg egy fasz. Aki ahogy korábban a kispadon egy-egy harsány gólörömnél felhergelte magát mindenkinek bemutató vörös óriássá, úgy lett az első és utolsó hátrányba kerüléskor egy teljesen tanácstalan, rózsafüzért morzsoló falfehér törpe.

Így hunynak ki a csillagok.

Szkülla, Kharübdisz, Lux Aeterna

Maradona bukásával Paul, a polip lett a vébé legnagyobb alakja.

Először titkolták a hírét, mint egy Holdon talált sikoltó monolitnak, hogy fogjuk a jeleket, nehogy pánikot okozzon, aztán sms-ekben kezdték csepegtetni, de akkoriban a "hullámzik már a lelátó" rigmus, akár egy centrifuga, kiküldött az agyamból minden egyebet, futás közben is csak ez a dal zakatolt bennem, amit egy rezzenéstelen kezű perfekcionista [2x] szerezhetett, aki ugyan tizenkét évig csiszolgat egy szimfóniát a műhelyében, míg sehol egy karcolás, de ha kell, akkor védőszemüveget föl és farzsebből előránt egy szikrázó slágert, egy parafrázist, hogy "halld a hangom"... De:

"Csöndet! Látomása van."

Ugyan az argentin-német előtt sokat habozott, de az orákulum akkor sem tévedett. Ihletett a faszi. Végül hiba nélkül zárt, minden hangot a helyére tett, és ha Csapó Dudi előbb ír nekem email-t, hogy fogadjak, végre meg vagyok szólítva, akkor csak a pszichopolipra hallgatok, akiben példátlan erők összpontosulhatnak, mint egy maghasadásban vagy egy gömbvillámban. A negyeddöntők után már a világszínvonalú Telesport is vele kezdődött, Bánfi is csak hehegett, és megesett, hogy Paul lett 'a nap embere'. Az argentinok kiesésével már csak ő hozott váltólázba, és mikor megtudtam, hogy kihívója is akadt, egy holland papagáj, akkor menten felpattantam, hogy "Hazugság! Mindenki tudja, hogy Paul a látnok!" Ez egy isten. Már meg is akarja venni tizenkétmillió fontért egy csontfertőzéses milliomos, biztos azért, hogy megegye, mert azt hiszi, akkor belészáll a tudás, amiért a betegesen ambiciózus kamaszgitárosok is aláírnák a véres pergament és leszopnák Jimmy Page-t, hátha akkor ők is megkapnák az ördögi technikát, amitől majd az első hat lövés mindig célba talál, de a hetedik golyót már az Ördög irányítja. Mert Paul tévedhetetlen. Akár egy csúcscomputer a kilencezres sorozatból. Egy videóbíró, ami annyira biztos, minthogy lescsapdánál mindig az integető hátvéd ragadt bent.

"Fogamban szaporodik az idegen anyag." Már a labda sem bőrből van, hanem műanyag, méhsejtszerkezet, meg kompozit, meg kriptonit, ami elgyengíti a cerberusokat, hiába van mágneskesztyűjük, kikerüli őket, vagy csak kacagva átlép rajtuk, amit a veszekedő kapusok meg is érdemelnek, mert nincs náluk irritálóbb, és úgy zavarnak, mint az emberiség elgépiesedése, mégha nem is hiszem, hogy a fénymásológép ellopja az esszenciánk, vagy hogy a fluorizálás sterilizálja a testnedveink, de mégse akarok egy olyan világban élni, ahol videóbírók vannak, a partjelzők meg logarléccel lengetnek, nem mintha egy olyanban igen, ahol egy David Guetta sikeres lehet.

Annyi érvet lehetne felhozni a tervezett videóbíró ellen, hogy az ember előre beleszédül, mint egy körtáncos követőfelvételbe vagy a Zyklon-B kristály mélyének titkát sugárzó fénylő absztrahálásba. Egyfelől a futballkultúránkhoz hozzátartozik a bíró szidása, az ahistorikus "mi lett volna, ha ez a buzi" másodfokú egyenlet, és ha ezt már tovább bontjuk, azt már előttem minden ízében szikével kivesézték egy tanulmányban, ezért teleportáljunk inkább a kubricki konklúzióra az emberi tényező konstansán összetörő tervekről, kompozíciókról és rendszerekről, miszerint igazából a színészek a legfőbb akadályai annak, hogy Kubrick maga elkészíthesse a tökéletes filmet [2x], ezért ikonikus önarcképe a gyilkolni kezdő program, és ezt csak ki kell vetíteni, hogy lássuk, a tanácsadó videóbíró a mindent látó halszemoptikával előbb-utóbb úgyis összeroppan, ha a felülbírálás és a végső ítélkezés [gól - nem gól] lehetősége továbbra is egy pályán rohangáló korlátolt-klottgatyás sípmester kezében maradna. Előbb megölné a hibernált negyedik játékvezetőt, majd hűvös racionalitással megpróbálna végezni a többi emberrel is, akik veszélyeztetik a hibátlan bíráskodást. És úgysem engedné majd, hogy kikapcsolják, ahogy a szúnyogriasztónk, ez az egyetlen, kegyetlen, szivárgó vérpiros szem is biztos az arcunkba spriccelne, ha megpróbálnánk kihúzni a konnektorból.

Nem gép kell. A hibázó embernek kell egy magasabb szintre lépnie.

És azon túl: a Csillaggyermek

Paul nem éri meg a következő világversenyt. Mint Mózes.

Az adventista tekercsek szerint az ember fejlődésének jelenlegi szakasza véget ért, és el kell jönnie egy világégésnek, amelyből megszületik az Új Ember, ami ugyan kissé radikális megoldás a könyörtelen és félelmetes látomásokkal, minthogy ölj, hogy felnőtté válhass, de az biztos, hogy Olaszországnak mennie kell, irány Ciprus, élen a kiüresedett szemű Cannavaróval, mert a 2010-es szereplésük nyomorúságosabb volt, mint a neorealizmus, a legalja, hiába bíztak abban, mint az atlétás a Potemix-reklámban, hogy a lenyugvó Napnak is van ereje. Nincs. Befellegzett.

Bezzeg az uruguayi Diego Forlán.

 

 

 

 

 

 

 

 

A tökéletesség. Az aranymetszés. A Fibonacci-számsor. A nyulak szaporodása. A világbajnokság legjobbja. Nietzsche azzal futott be, hogy kimondta, Isten halott, és végre a szuperembernek kell a helyébe lépnie, hát itt van Forlán, mert Ő ilyen: egymagában is ütőképes. Jobbal, ballal, fejjel, minden pozícióból. A csillaglény. Ijesztően hibátlan. Van előtte és utána. Ha tizenegy Forlán van a pályán, Uruguay menthetetlenül világbajnok. Ráadásul neki volt/van a legkúlabb haja is, már csak néhány progresszív pecsétgyűrű hiányzik az ujjairól. Ész, gömbérzék, technika. És mégis, még ő is a bronzmeccs utolsó pillanatában csak kapufára vágta a szabadrúgást és végül égszínkék mezébe harapott, ahogy egy-egy este a kétségek közt fetrengő Nagy Sándor faggatta ágyában buzi varázstükrét: "Melyik vagyok, Héphaisztion? A gyenge? Vagy az isteni?"

Mint ami a rózsafüzért morzsoló Maradona arcára volt írva. Vagy amikor egy űrhajóst leterít a szalmonella.

Mert "vannak dolgok, amelyek meghaladják a tudásunk." És ha már azt hittük, hogy mindenre választ kaptunk, a Világbajnokra, a Végtelenre, az Idő eredetére, akkor is ottmarad a kérdés, vajon el lehet-e állítani olyan könnyen a száj vérzését?

Ha eltörik a pohár.

A bejegyzés trackback címe:

http://csucsuka.blog.hu/api/trackback/id/tr962165189

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

miluka 2010.07.21. 10:31:27

na jó csak vicceltem... ahhoz képest h alig fogyott bor - mindössze két üveg - egész jó kis cikk lett...

csunderlik.péter · http://csucsuka.blog.hu/ 2010.07.21. 10:55:08

@miluka: És most jöhet a levéltáros szakdoga. Az más műfaj, ugye.

Medzsik 2010.07.22. 00:15:11

Nagyon jó lett.Hozza a klasszikus Csunderlikes-ízt.
Amit meg kell osszak,a egy hosszúranyúlt kocsmai beszélgetés,aholis a Németek,mint a VB terminátorai voltak emlegetve,és megállás nélkül a germán tank-stílusú foci,kötöttpályás játék,és a "gépiesített 11" fogalmak repkedtek.Illetve a kedvencem,hogy akezdetektől fogva felénk mindenki "Disznóemelő"-ként emlegette a német fenegyereket.Bár eléggé megoszlottak a vélemények.A kedvencem,mely egy cimborám szájából hangzott el, valami iylen volt:"ezek a belterjes németek...olyan baltával faragott arca van ennek a Svejnenbergernek is, mint egy fülöp-szigeteki szobornak,született hentesek ezek,a rövidnadrágjuk alatt tuti lóg egy fenőkő..."

csunderlik.péter · http://csucsuka.blog.hu/ 2010.07.22. 14:47:26

@Medzsik: Kösz. Persze, csak úgy lehet igazán lekövetni, ha valaki látta az Űrodüsszeiát. De mondjuk éppen a "fluorizálással sterilizálják testnedveink' a Dr. Strangelove-ból, ahol ez a komcsi összeesküvés esszenciája. (A Dr. Strangelove volt az első Kubrick-film, amit láttam: ott a címszereplő professzor egyébként Teller Edéről lett mintázva.) Maradona szövetségi kapitánykodása és a Ragyogásból Jack Torrance/Jack Nicholson között meg ihlető hasonlóságot találtam = az alkotói impotencia és a kudarc el nem ismerése elől az őrületbe menekülés.

A német válogatott lenyűgözött engem (pl. Mesut Özil, Samir Khedira). Thomas Müller tavaly még a harmadosztályban játszott! És Ballack tényleg csak ballaszt lett volna, mert nem fér bele ebbe a tökéletesen megkomponált játékba.

csunderlik.péter · http://csucsuka.blog.hu/ 2010.07.25. 23:52:40

@salsa kapitány: Megvan, te voltál a csúcs a Conan a barbárban.