Üdvözletem! Véget ért ez a fránya időszak, és mostantól remélem megint aktív leszek. Kezdetnek itt egy versike, ami még kora januárban jutott eszembe lefekvés előtt, bekamillázva. Egy játékosabbat is meg akartam írni ma este, de arra már nem volt muníció. A levéltáros informatika teljesen kiszipolyozott, és hiába próbáltam tanulni, én metaforákban szóktom kódolni, nem HTML-ben, SGML-ben és XML-ben (hehe). Úgyhogy abból tavasszal megint mehetek. A többim vizsgám jól sikerült. Szóval:

Festékes

Álmomban megevett egy könyvet,

Papírrá préseltek össze a falak,

És úgy másztak ki számból a szavak,

Ahogy bőröm alól a bogarak.

Fölriadtam, meg kellett festenem,

Padlóhoz szögeztem a lepedőt,

Festéket kapartam, vakartam,

Kavartam minden agyredőt.

Szén, én, kén, vörösbor és oxigén,

Váltólázzal múltak a napok, az esték,

Már egy hét, ecseteltem két szemét,

És csak fogyott, fogyott a festék.

Krétám, filcem, tűtollam, ceruzám,

Minél jobban színeztem, úgy koptam el,

Hiába sápadtam, nem hagytam abba,

Mert az ember mindent lenyel.

Ékszer, glória, verssé nőtt allegória,

Sebes kezemmel mindent ráaggattam,

Nevet, akarat, szájába adtam a szavakat,

De hogy szeretné, arról sose faggattam.

Észre se vettem, már magam festem,

Mikor megmozdult és letépte arcom,

Összegyűrte és visszadobta minden

Színem, tintám, festékem, karcom.

Pedig már csak egy vonás hiányzott.

Lelépett a vászonról, egy szót se szólt,

Míg arcom simogattam, utána kiáltottam,

De csak ment, ment, és nem válaszolt.