Az utóbbi időben semmi nem jutott eszembe, képtelen voltam bármit is leírni, csak egy-egy sorötletet. Például már két hónapja bele akarom tenni valamibe, hogy "és a sarokban pengeti a Napóleon-szólót", meg "gödröt ás - idegösszeroppanás", de nem, nem. Ám tegnap karácsonyi ajándékozás volt a szakkolimban (Mathias Corvinus Collegium / MCC), én pedig a Titkárság gyöngyét, K. Andit húztam, akinek nagy rajongója vagyok. Ezért nem is tudtam ellenállni, hogy a nagy üveg vodka mellé egy bókoló verssel is kedveskedjek neki. Közzéteszem, mert nem lett rossz, meg már régen volt itt bármi is. Vigyázat, ez olyan vers, amiben van rím is, meg ritmus. Csupa elavult dolog. Csók, CsP

Jégborvirágos ének

Miattad vakul a varjú, bolondul a holló,

Mikor csak csattog-csettint kezedben az olló,

Vágj szét, sikít a papír, és az emberbe tép,

Ha atomot villant a fénymásológép,

Hát hogy lehet valaki ennyire szép?

Hogy a nyomtató tintasugara az égre freccsen,

És mikor belépek hozzád, gerincem reccsen,

Mert szanaszét hajlok előtted, úgy csodállak,

Hogy az ázott padlón heverő leesett állak

Is csak megdöbbenve kamilláznak.

Feromonok, izotópok, szívembe nyeső rákok,

Lebénulok szobádban, egy gombot se találok,

Míg segítesz, filcet nyalok és ragasztót inhalálok,

Tompa agyamban zümmögsz, mint egy dongó,

Kit hiú ábrándként kerget egy törpe rajongó.

Lefőzi magát a kávé, szétnyílik a kartontenger,

Mosolyodtól kiakad bennem az összes henger,

Egyszerre fagyok le és önti el arcom a vér,

Míg kibújik a tintás kobold, és egy kódot kér,

Hadd legyen a markodban kattogó egér.