„Én voltam az Ő kardja, éles voltam és metsző, csapásra emelt szablya. Villogtam a napfényben.” Ha már pózoltál Isten prófétájaként legalább félmeztelenül, festett szemekkel a tükör előtt, akkor biztos megragad Nick Cave kultregénye, az És meglátá a szamár az Úrnak angyalát.
Pedig korábban megfogadtam, ha valahol a napsugarakra egyszer is a 'vakító dárdák' metaforát használják, akkor az egészet úgy dobom félre, mint azokat a kortárs magyar költőket, kiknél minden versben hull a dió, csak hull a dió, mert aztán az kurvára hull. Meg koppan. Ahogy azt hittem, én is koppantam, mikor már a regény legelején úgy kezdtem elveszni a cinkes dárdás-hasonlatokban, mint szürke szamár a ködben, de erőt vettem magamon, tovább olvastam, mert ez mégis Nick Cave. És milyen jól tettem, mert idővel megláttam az Úrnak angyalát, de legalábbis a fényt az alagút végén, ami Nick Cave-világában legtöbbször a szembejövő vonat.
Mert mekkora kultúrhérosz az, aki még legpopulárisabb produkciójában (Where The Wild Roses Grow) is egy kővel üti agyon Kylie Minogue-ot, aztán vízbe dobja, és véres kézzel gyűri fejét, míg a kiskurva hulla-méhébe bordázott siklók raknak tojást? Majdnem akkora, mint a múúgos Tonyo.
Az ausztrál Nick Cave (1957) már kiskorában kórusokban énekelt, írogatott, rajzolgatott, kislányt erőszakolt, de leginkább be volt állva, mint a koalák. Toluol, heroin, eukaliptusz. Emiatt később a képzőművészetiről is kirakták. Barátaival megalapította első punk-együttesét, a Boys Next Doort. De felismerték, hogy egy fegyencgyarmaton mindent lehet csinálni, csak nem karriert. Ezért előbb Londonba, majd Nyugat-Berlinbe tették át székhelyüket. Ez utóbbi a hetvenes-nyolcvanas évek európai kulturális fővárosa volt (David Bowie, Iggy Pop, Lou Reed!), noha a kádárista útikönyvekben leginkább csak a homoszexuálisok paradicsomaként írtak róla, lesütött szemmel. Ott már Birthday Party néven játszottak, és a mai napig se értem, a South Parkban miért nem idézték meg őket. Mert leghíresebb, és akkor sosem játszott klipjüket (Nick The Stripper) látva nyilvánvaló, hogy az akkori Nick Cave-hez képest Marilyn Manson csak egy modoros bohóc, pedig tőle befosott még Szikora Robi meg Eperjes Károly is.
Aztán a Birthday Party szétesett, a romjaiból pedig a Bad Seeds csírázott ki, és hajtott húsevő virágot. Berlinben négy Bad Seeds albumot jelentettek meg (1984-1988), melyek szövegvilága szimbiózisban van közben íródott ajánlott regényünkkel. Leginkább a Firstborn Is Dead (1985) nyitószáma, a Tupeloé.
A biblikus hangvételű történet az Ukulore-völgyben játszódik, a cukornádtermelő ukulita szekta városkájában, mely van olyan nyomasztó, mint amikor egyszer elaludtam az éjszakai buszon, és felébredtem Cinkotán. Jonas Ukulore egy hibbant prédikátor volt, akinek háromszáznál is több jelenésének egyikében feltárult a második eljövetel, ami végleg az agyára ment, és híveivel anno idefészkelődött. Mikor a főhős, a néma Euchrid halott ikertestvére után megszületik egy istenverte családba (alkoholista anya – sötét múltú degenerált apa a Morton fajból) a Fertőföld szélén lévő nyomortanyán, már évtizedek óta az ukuliták szerveznek mindent, akik kiállhatatlanabbak, mint a vasárnap reggel füzetekkel csöngető bicebóca jehovások, és mindent a saját képükre és hasonlatosságukra faragnának, gyúrnának. Borzalom.
A kukkot sem szóló Euchrid szülei abnormalitása, a folyamatos megaláztatások, minthogy a részeg segédmunkások seggbe dugják, miatt végleg megbomlik, és Isten kiválasztottjának kezdi képzelni magát. Csak a jelre vár, és magányos ábrándozásaiban ezerszer is lesújt Isten dicsőségére.
Aztán 1941 nyarán három évig tartó esőzés veszi kezdetét, ami tönkreteszi a völgy gazdaságát és kikezdi az ukuliták hitét. Az aktuális vallási vezető Sardus Swift felesége is meddő lesz és kútba ugrik. Ám ekkor felbukkan Abie Poe, a szélhámos vándorprédikátor, aki mintha csak a TV Shopból lépett volna ki Horst Fuchs segglukából. Azt állítja, eláll az eső, csak meg kell ölni a városka egyetlen riherongy kurváját, a morfiumfüggő bűnöst, aki egyébiránt a fogyatékos Euchrid nagy szerelme. El is tiporják a hívők kegyetlenül, de az özönvíz mégse áll el. Csak később, mikor váratlanul Jonas Ukulore szobra alatt találnak egy aranyhajú csecsemőt, egy kislányt, akit onnantól szentként tisztelnek, és az egyre nagyobbra növő néma Euchrid betegesen rákattan a csöppségre. Mert ha tudja kicsoda a szent kislány Beth, akkor biztosan tudja, kicsoda önmaga. És innentől nincs megállás az apokaliptikus végkifejletig.
Nick Cave művét sokan Marquez Száz év magányához hasonlítják. Van benne valami, de ez csak akkor jön le, ha sikerül teljesen átrágnunk magunkat ezen a nehezen olvasható regényen, leginkább átszenvedni a bevezetőben megpendítetteket, minthogy: „A hintőporos szürkületi fényben, amikor a múlékony nap visszavonta vakító dárdáit, és homlokát az éjszaka finom szegélye fátyolozta.” Mert az ilyen sorok borzalmasak: belefájdul a szemem, a fejem.
Talán az a baj, hogy színjózanul olvastam. Lehet, hogy igazságtalan vagyok, mert egy akkora heroinista, mint amilyen Nick Cave volt regénye írásakor, a napsugarakat valóban vakító dárdáknak látja. Akkor pedig nála az igazság, és a fordítónál. És talán nekem is el kellett volna szívnom legalább két flakon Ambi Purt, hogy bukfencezni lássam a színes felhőket, mint a zugfüves Füles a Micimackóban.
De mindentől függetlenül az És meglátá a szamár az Úrnak angyalát jó könyv, és a kezdeti nehézségek után hangulata végül úgy szív magába, ahogy a végén a főhőst a Fertőföld iszapja. A döbbenetes, kegyetlen vég. Zúgjon is zárásul kedvenc Nick Cave számom, mert Bach óta nem írt senki ekkora fúgát:
Nick Cave: És meglátá a szamár az Úrnak angyalát (1989). Fordította: Széky János.