"Szépen lassan mindenünk leépül, nemsokára elmúlik a nyár."
Vége. Vége. Itt a szeptember, amott már hó takará el a bérci tetőt, Szellő István is mintha korpásodna. Hiába, jön már a hideg, ősz-tél évszak, támadnak a pingvinek, a Csillagkapuban és az utcákon egyre csak szaporodnak a rozmárarcúak, és a keserű vég az lesz, ha arcomba fröcsköl egy fókafasz. Meghalsz, megpusztulsz, halál.
Ejj, de büdös nagy fájdalom ez.
És ezt az érzést mindenkinél autentikusabban fogalmazza meg nekünk, helyettünk ez a, hümm, érzékeny lírikus, mikor az alábbi videón a Hiperkarma fentebb idézett Lidocain című pubertás himnuszát énekli / pléjbekkeli el csak úgy l'art pour l'art. Döbbenet, hibbanat. Ekkora művészt még nem láttatok. Lesz ő még sztárvendég a tokodaltárói diszkóban, ha fellép két zacskó szotyoláért.
Hát micsoda költő, árad bele valami határozott fin de siecle érzés, mindent átható dekadencia. Olyan szenvedő arcokat vág, miket talán a Tears for Fears Shout klipje (1984) óta nem láttam, vagy mikor az embernek megfázik a húgycsöve, és éget minden pisálás. Borzalom. Hát hanyatlunk, baszod. Mindenünk leépül. Az egész világ szenvedését magára veszi ez a félkegyelmű rézbőrű krisztus, aztán fölcsapja a karját egy körzővel, és mikor elvérzik, megvált minket. Így képzelem el a halálát, 27 évesen, de lehet, hogy már előtte lecsap rá néhány kopasz túlbuzgó turbómagyar. Micsoda veszteség lenne a világnak, te jó ég.
Mert ez egy univerzális tehetség, nemcsak ír, szaval, hanem rajzol is, vagy legalábbis kopíroz, továbbá még a pókot is kiharapja a sarokból, igen, azt amelyik megesz vacsorára, akár az élet. Szécsi Pál óta nem volt ennyire sármos előadónk, ez egy playboy, szereti is a plüssnyuszi. Szép ember, no. A dús szemöldök pedig a Krúdy Álmoskönyv szerint is gazdagságot jelent, a háttérben imitt-amott fel is tűnik egy tescós szatyor. És mégis szenved. Túl sok jót kapott az Istentől, nem bírja el ezt a terhet. Ő.
"A véredben van az élet, mégis fejjel lefelé a sárban végzed."
És ha belegondolok, hogy nem csak a nyárnak vége, de nagy valószínűséggel a Damjanich utcai albérletünknek is, akkor én is menten lantot ragadok. Mert itt a hideg, a sötétség, tüdőmben homár matat, huhogással csalogat az éj, komótosan csócsál egy urbánus gyomorfekély, seggemben viszket a kapuzárási pánik, idehallatszik a bányásznapi lakodalmas. A borom is elfogyott.
És ezt az érzést nem mossa el a Wu2, csak a halál, a Styx vize.
"Hogy nem pusztultam el már az anyaméhben? Vagy miért nem haltam meg, mikor megszülettem?" (Jób 3,11)
De büdös nagy fájdalom ez. Megértem ezt a srácot. Kamerát ide. És két doboz barna szofit.
Szerencsétlen hülye.*
*amit így utológ a srác is beláthatott, mert kb. két héttel az írásom megjelenése után a nevezetes videó lekerült a youtube-ról. Rip.
